Kétségbeesés után a csoda

Mint sok más ember, én is az interneten leltem párra jó pár évvel ezelőtt. A kapcsolat nagyon hamar komolyra váltott, annak ellenére, hogy én itthon voltam egyetemista, ő külföldön dolgozott. 1,5 évet töltöttünk távol egymástól, mentem hozzá, amikor tudtam. Aztán egyetem után kiköltöztem hozzá, és diplomával elkezdtem a vendéglátásban dolgozni (mosogatás, felszolgálás stb.).

A külföldön töltött idő alatt nagyon sokat veszekedtünk, a harmónia szikrája sem létezett közöttünk, de a közös érdeklődés és a szerelem (mindezek ellenére) összetartott minket. Hazajöttünk, lakást, autót vettünk és következett volna a házasság. Addigra már nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy lehet-e egy életet leélni egy olyan emberrel, akinek a pénz és a hasa mindennél fontosabb, aki lelkileg végletekig sérült és mindebből fakadó mérgét rajtam tölti ki. Nem is beszélve a folyamatos elnyomásról. Gyötrelmes hónapok után a szakítás mellett döntöttem, hátra hagyva a tökéletes anyagi biztonságot, lakást, autót, választva az egyik barátnőm kis szobáját albérletként...

Keserves időszak következett, beleugorva egy kapcsolatba, melybe soha nem mentem volna bele "tiszta" fejjel. Ezután szakítás, kiborulás és döntés: soha többé nem kezdek komoly viszonyt olyan emberrel, aki el akar nyomni, nem fogad el olyannak, amilyen vagyok. Az igazi megtalálására bármennyi időt szántam volna, mert számomra az igaz szerelem, a harmónia és a másik feltétel nélküli szeretete nélkülözhetetlen. A döntés tehát megszületett.

Majd másnap sms-t kaptam az egyik kollégámtól (akivel már régebb óta nagyon azonos hullámhosszon voltunk, de baráti kapcsolatként éltük meg a dolgot csupán). Ezt követte egy beszélgetés (szigorúan baráti!:)) és annak viharosan gyors felismerése, hogy ez az ember az, akire egész életemben vártam... Három hét múlva összeköltöztünk, ami gyorsnak tűnhet, főleg, hogy egyébként nagyon megfontolt emberek vagyunk, abban a szituációban azonban mégsem tűnt annak. Csodálatos hónapok következtek, olyan szeretetben és békében, melyet soha nem éreztem korábban. Tavaly elmentünk nyaralni, amikor is szinte biztos voltam abban, hogy megkéri a kezem. Nem tette meg, picit elszomorodtam, de tudtam, ennek semmi köze nincs szerelme mélységéhez. Úgy voltam vele, biztosan kivár még.

Pár napra rá egyik este hazamentem és fejlehajtva annyit mondott: valamit mondanom kell...és kérte, hogy üljek le, csukjam be a szememet. Nem nagyon tudtam mire vélni, de a szívem a torkomban dobogott. Letérdelt elém, izgatottságtól lüktető mellkasát a combomon éreztem és ekkor feltette a hőn áhított kérdést: hozzá megyek-e feleségül...

Repestem örömömben, semmi másra nem vágytam úgy, mint erre.

Egy hónapja vagyunk férj és feleség, egy csodálatos egységben, mely érzem, életem végéig tartani fog. Lehet, hogy másoknak ez egy csöpögős, netán szokványos történet, ennek ellenére úgy éreztem, megosztom veletek, hogy ha valaki jelenleg reménytelen kapcsolatban él, az se adja fel soha!

Csak egy picit hallgasson a döntéseiben az eszére is, mikor arra van szükség. Puszi mindenkinek! :)