Kertem mindig tartogat meglepetéseket

Mostanában még előfordulnak szép őszi napok. Szívesen megyek ki ilyenkor a kertbe és megnézem a növényeimet. Egyre kevesebben vannak, hiszen egy részük beérett, másik részük elhervadt.

A kert közepén álló nagy cseresznyefa most is elsőre odavonzza a tekintetet. A koronája őszi színekben pompázik és minden nap kisebb lesz, hiszen a levelek folyamatosan potyognak. A lehullott levelek betakarják az alatta lévő gyepet. És már milyen régóta újra és újra betakarják! Nem is láttam eddig, hogy ilyen sok levél volt ezen a fán és még mindig van is.

Időnként összekaparom a leveleket, tele lesz vele a talicska, megdögönyözöm, hogy minél több férjen a talicskára, de nem csak ezért! Azért is dögönyözöm, mert a kezem ilyenkor belesüpped a finom, illatos levelekbe, ezáltal az orrom is közel kerül a kis kazalhoz és beszívom a száraz levelek finom illatát. Még utoljára összeölelkezünk az idén, én és a cseresznyefa levelei.

Aztán ott vannak a szőlők. Amikor kezd érni, az ember már alig várja, hogy leszedhesse az első érett fürtöt! Első a finom, korai muskotályos, majd ezt követik a nyári csemege szőlők és utána az őszi, nagyobb szemű, vörös és fehér gyönyörűségek.

Most már a termések nagy része beérett, a szőlő is potyogtatja leveleit és előkerülnek a tönkké vastagodott vesszők. Ők elvégezték a dolgukat, ontották egész nyáron a friss gyümölcsöt, most már a szépen megemberesedett vesszőcskék pihennek. Várják a jótékony takarójukat, a hóesést.

Most van ideje annak, hogy az ember felkötözze és lemetssze a futórózsát, csokorba szedje a szárítandó fűszernövényeket, összegyűjtse a mandulát és leszüretelje a birsalmát.

Hétvégén én is elidőztem a futórózsa és a fűszernövények között. Kötöztem, metszettem, csokorba szedtem, majd magammal megelégedve, végeztem a munkámmal. Észre vettem, hogy megéheztem. Igazából az érzés nem volt igazi éhség. Először nem is tudtam, hogy szomjas vagy éhes vagyok-e, és azt sem tudtam eldönteni, hogy mit is szeretnék.

Körülnéztem és akkor a kertem szinte tálcán nyújtotta felém a meglepetéseit.

Találtam egy nagy fürt szőlőt, a korai muskotályosból. Gyönyörű volt! Ott rejtőzött a levelek között, amik idő közben megritkultak és ezáltal vált láthatóvá az én szőlőfürtöm. Megkóstoltam! Nem volt még össze-aszusodva, de olyan sárga volt, mint a méz és az íze is olyan volt, mint a mézé. Levettem az én ajándékomat és ahogy ott lehajoltam érte, a szőlő alatti ágyásban sok egyforma levélkére lettem figyelmes. Nézem, hogy mi van az ágyásban, mi ez a sok, egyforma kis zöld levélke itt a földieper és a spenót között? Még nem mertem örülni, amíg kézbe nem vettem, meg nem dörzsöltem és meg nem szagoltam a levélkét. Nyugodtan örülhettem volna, mert az volt, amit szerettem volna, rukkola volt. Friss, gyenge, finom, kesernyésen erős, illatában is olajosan kesernyés, amilyennek lennie kell!

Én nem is tudtam, hogy újra képes kihajtani. Vagy a lehullott magokból nőtt ki újra? Mindegy is, lényeg hogy VAN! Jó sok van!

Beszaladtam egy fagylaltos dobozért és tele szedtem friss rukkolával.

Meg volt az uzsonnám. Pont ezt szerettem volna! Finom, olívaolajjal és borecettel leöntött rukkola salátát és mézédes szőlőt.

A kertem most is gondoskodott rólam.