Kedvenc versetek (beszélgetés)

Majdnem mindenkit elkap a szerelem, amikor eljön a tavasz. Mondok egy példát: csak úgy sétálgattok, elmerültök magatokban, nem is néztek se balra, sem pedig jobbra, és akkor hirtelen felbukkan előttetek egy szépséges arc. Akkor citerázni kezd a térdetek, teljesen becsavarodtok, és lebegni kezdtek, mint a pehely, és már fel sem tűnik, hogy a levegőben jártok. És tudjátok mi lesz? Be lesztek zsongva, teljesen elvesztitek a fejetek. (...) Ez mindenkit elér, előfordulhat akárkivel, úgyhogy legyetek nagyon óvatosak!

Bambi c. film

Szabó Lőrinc: Különbéke

Ha tudtam volna régen, amit

ma már tudok,

ha tudtam volna, hogy az élet

milyen mocsok,

nem fütyörésznék most az uccán

ilyen vigan:

valószínűleg felkötöttem

volna magam.

Régen, mint az álmok tékozló

más fiai,

azt hittem, lehet a világon

segíteni,

azt hittem, szép szó vagy erőszak

ér valamit

s az élet, ha sokan akarjuk,

megváltozik.

Minden szörnyűbb, mint hittem akkor,

fiatalon,

de, hálistennek, egyre csökken

az undorom,

egyre jobban bírom az évek

förtelmeit,

és az idő és a közöny már

fertőtlenít.

Mert fátylát sorra dobta minden,

egymásután,

s harminchárom évem ma átlát

minden szitán:

látom, sokkal több a mocsok, mint

az ifjukor

sejteni bírta volna bennem

valamikor,

látom, milyen rútúl becsapják

a baleket,

s hogy a balek azért balek, mert

mást nem tehet,

s hogy az ész az érdek rimája,

és hogy magát

sugaras hőssé a bitang is

hogy költi át,

s ha van is, kézen-közön elvész

az ideál,

és hogy nem hozhat egyetértést,

csak a halál, –

s mert mindez mégcsak nem is aljas,

nem szomorú,

s minden dolgok apja valóban

a háború:

úgy nézem, elszánt nyugalommal,

az életet,

mint reménytelen lepratábort

vagy harcteret.

Ha egyszerre tudok meg mindent,

hogy itt mi van,

egész biztosan felkötöttem

volna magam.

De valamit a sors, úgy látszik,

akart velem:

megmutatott mindent, de lassan,

türelmesen:

különbékét ezért kötöttem

a semmivel,

ezért van, hogy csinálom, amit

csinálni kell,

ezért becsülök úgy egy-egy jó

pillanatot,

ezért van, hogy a háborúban

verset írok

s a leprások közt fütyörészek

és nevetek

s egyre jobban kezdem szeretni

a gyerekeket.

Nemes Nagy Ágnes

(Ne csukd be még vagy csukd be már...)

Ne csukd be még vagy csukd be már

a hűs zsalut az ablakon,

úgyis befolyt a délután,

befolyt a nap, s az alkalom.

Befolyt a perc, befolyt a rét,

befolytak mind a jegenyék,

a távolból utak, terek,

ázott foltokban emberek,

nyugágyak, pondrók, méhek és

napfénybe fúló zümmögés,

a táj, mi forr, az ősz, mi jön,

múlt heverés meleg kövön,

s mint vízbe tinta, zöldbe kék:

befolyt a tó, befolyt az ég.

És mire lassan este lesz,

magába oldja testedet.

:)

Sem emlék, sem varázslat..

Márai Sándor:

Mennyből az angyal

MENNYBŐL AZ ANGYAL – MENJ SIETVE

Az üszkös, fagyos Budapestre.

Oda, ahol az orosz tankok

Között hallgatnak a harangok.

Ahol nem csillog a karácsony.

Nincsen aranydió a fákon,

Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.

Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.

Szólj hangosan az éjszakából:

Angyal, vigyél hírt a csodáról.

Csattogtasd szaporán a szárnyad,

Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.

Ne beszélj nekik a világról,

Ahol most gyertyafény világol,

Meleg házakban terül asztal,

A pap ékes szóval vigasztal,

Selyempapír zizeg, ajándék,

Bölcs szó fontolgat, okos szándék.

Csillagszóró villog a fákról:

Angyal, te beszélj a csodáról.

Mondd el, mert ez világ csodája:

Egy szegény nép karácsonyfája

A Csendes Éjben égni kezdett –

És sokan vetnek most keresztet.

Földrészek népe nézi, nézi,

Egyik érti, másik nem érti.

Fejük csóválják, sok ez, soknak.

Imádkoznak vagy iszonyodnak,

Mert más lóg a fán, nem cukorkák:

Népek Krisztusa, Magyarország.

És elmegy sok ember előtte:

A Katona, ki szíven döfte,

A Farizeus, ki eladta,

Aki háromszor megtagadta.

Vele mártott kezet a tálba,

Harminc ezüstpénzért kínálta

S amíg gyalázta, verte, szidta:

Testét ette és vérét itta –

Most áll és bámul a sok ember,

De szólni Hozzá senki nem mer.

Mert Ő sem szól már, nem is vádol,

Néz, mint Krisztus a keresztfáról.

Különös ez a karácsonyfa,

Ördög hozta, vagy Angyal hozta –

Kik köntösére kockát vetnek,

Nem tudják, mit is cselekesznek,

Csak orrontják, nyínak, gyanítják

Ennek az éjszakának a titkát,

Mert ez nagyon furcsa karácsony:

A magyar nép lóg most a fákon.

És a világ beszél csodáról,

Papok papolnak bátorságról.

Az államférfi parentálja,

Megáldja a szentséges pápa.

És minden rendű népek, rendek

Kérdik, hogy ez mivégre kellett.

Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?

Mért nem várta csendben a végét?

Miért, hogy meghasadt az égbolt,

Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”

Nem érti ezt az a sok ember,

Mi áradt itt meg, mint a tenger?

Miért remegtek világrendek?

Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.

De most sokan kérdik: mi történt?

Ki tett itt csontból, húsból törvényt?

És kérdik, egyre többen kérdik,

Hebegve, mert végképp nem értik –

Ők, akik örökségbe kapták –:

Ilyen nagy dolog a Szabadság?

Angyal, vidd meg a hírt az égből,

Mindig új élet lesz a vérből.

Találkoztak ők már néhányszor

– A költő, a szamár, s a pásztor –

Az alomban, a jászol mellett,

Ha az Élet elevent ellett,

A Csodát most is ők vigyázzák,

Leheletükkel állnak strázsát,

Mert Csillag ég, hasad a hajnal,

Mondd meg nekik, –

mennyből az angyal

New York, 1956.

[link]

akkor tessék egy másik....

Radnóti Miklós : Bájoló

Nádasdy Ádám: Maradni, maradni

itt már folyik ez a téma egy ideje:

[link]

Ady Endre: Disznófejű nagyúr

Ady Endre: Őrizem a szemed

Dsida Jenő

Egyszerű vers a kegyelemről

Csodákat próbáltam:

arannyal, ezüsttel

hivtam a népeket,

jöjjenek énhozzám!

Hiába, hiába,

az arany nem kellett,

az ezüst nem kellett,

nem jöttek énhozzám.

Elmondtam naponta

tíz hegyibeszédet,

gyönyörü szavakat,

igéző szavakat,

hiába, hiába:

egy fül sem fülelte,

egy szív sem szívelte

a hegyibeszédet.

Tüzet is akartam

rakni az erdőben:

nyulacska ne fázzék,

őzike ne fázzék, -

hiába, hiába!

Gyujtófám kilobbant

és a tűz nem akart

gyúlni az erdőben.

...S egyszer csak maguktól

gyűlnek az emberek,

együgyű szavamtól

sírásra fakadnak,

ránéznem alig kell

s a tűz is felszökken, -

az Ur áll mögöttem.

1934

Vajda János: Utolsó dal Ginához

Ha eljövend a búcsu-óra,

Ha majd e szív végsőt dobog,

A percben, mely létem kioltja,

Majd akkor is rád gondolok.

És jól tudom, előre látom,

Mi bú, öröm van itt ezen

S az ismeretlen túlvilágon:

Egyszerre mind átérezem.

Eszembe jut majd minden átok,

Mind, ami történt s ami nem;

Mely felgyujtotta a világot,

Mást üdvözítvén az "igen".

Mit lelkem eddig félve sejtett,

Előttem áll a nagy titok,

Hogy csak az halt meg, ami nem lett,

S az él örökké, ami volt.

És nem tudom, mi fáj majd jobban:

Mi itt örökre elveszett,

Vagy ami él a multban, s onnan

Kivenni többé nem lehet?

A gondolat, hogy e mindenség

Nem lesz se több, se kevesebb,

S isten se törli azt le végkép,

Mi egyszer itten megesett...

Vagy hogy nem halt meg voltakép itt

Csak az a perc, mely elrepült;

A bimbó, mely nekem ki nem nyilt,

A vágy, amely nem teljesült?

Vedd úgy

Ha öröm mosolyog reád,

Ha arcod boldogságtól ég,

Örülj és elégedj meg azzal,

Amennyi abból a tiéd.

Ne kívánj az élettől többet,

Mint amennyit lelked befogad.

Ne hogy a vágyak útját járva,

Megfoszd még attól is magad.

Vedd úgy, mint van az életed.

Hisz minden természetes az ég alatt.

Csak mi látunk fényverődést,

S örülünk, vagy sírunk az alatt.

Ha van valami lelki szép,

Örülj neki szívből, igazán,

Mert minden eltűnik egykor nyomtalan,

Az élet múló pillanatán.