Jó-e a 3 gyerek egy családban a mai világban? (beszélgetés)

Úgy látszik az nekik nagyobb örömet okoz, hogy x millás autót vegyenek, mint nektek segítsenek.

Ilyen van, sok. Én is ismerek ilyeneket. Úgy vannak vele ők megtetették a magukét, felnevelték a gyerekeket. Most kicsit maguknak élnek. Hagyják őket békén, utazni akarnak, magukra költeni és még élvezni az életet.

Nem vagyunk egyformák. Nem igazán róható fel nekik.

Mindenbe abszolút be vannak vonva, mindenről tudnak, mert egyébként nagyon jó velük a kapcsolatunk, az anyagiakon kívül bármiben segítenek, ha kell. Mit mondhatnék, nekem is furcsa ez a hozzáállás, de nyilván nincs sok közöm hozzá, hogy hova teszik a pénzüket, ők dolgoztak meg érte, ők tudják.

Nem értem, miért nem gyűjtöttek legalább egy kis kezdőtőkét a gyerekeiknek, ha megtehették volna, azt sem, hogy most miért fontosabb egy x milliós autó, de azért nyilván nem fogom megkérdezni, miért így gondolkodnak. A párom sem akarja, bár látom, hogy ő is kicsit furcsállja, viszont odavan a szüleiért.

Kifogtál egy ilyen szituációt, de ebből még ne általánosíts, szerintem ez a hozzáállás, amit leírsz, inkább fura, és ritkább, az emberekre nem ez a jellemző.

Főleg a párod szülei, mondta nekik a párod, hogy hitelt kell felvennetek, stb.? Mert nálunk az volt, hogy mindig érdeklődtek, hogy hogy halad a ház, jöttek velünk mindenhova, bútorkiállítások, stb, szerintem jó ízlésük is van, bár mi inkább minimalisták vagyunk hozzájuk képest de én szívesen vettem a véleményüket, tapasztalatukat.

Talán ha bevonnátok ti is jobban a szülőket, tudatosulna bennük, hogy mit terveztek és ebben hol tartotok, így előbb-utóbb csak felmerülne részükről a kérdés, hogy "hol segíthetünk?"

Pl az esküvőbe én nagyon bevontam anyóst, élvezte, hogy tevékenykedhet, hogy számít a véleménye, jó volt látni, és hasznos volt, hogy mindig tudta, hogy mit hol kell megvenni vagy kinél kell megrendelni, nekem megspórolt sok fáradtságot és utánajárást, ő meg örült, hogy közreműködhet, mindenki jól járt. Lehet, hogy nektek is egy kicsit jobban be kellene őket vonnotok a dolgokba és magától értetődő lenne, hogy kipótolják, ha tudják. A fiuk életéről van szó.

Végülis írod, hogy kölcsön már kértetek és szívesen adtak, miért ne kérhetnétek tőlük?

"Szinte mindig az van, hogy még ahol kevésbé tehetősek, ott is kiteszik a lelküket csakhogy a gyereknek, unokáknak meglegyen, ami fontos. Ez ösztönös, inkább a fordítottja lenne fura, az, hogy valaki megteheti, de mégsem ad."

Nem tudom, mitől függ az, hogy valaki segít-e a gyerekének vagy sem.

Az én szüleim és testvéreik pl. úgy indultak el, hogy mind kaptak segítséget a családtól, telket, lagzit fizették, ott lakhattak a párjukkal, míg felépült a ház, viszont tény ami tény, a későbbieket elszúrták és "elszegényedtek". Mi pl. már semmit nem kaptunk, most kb. az a hozzáállás a családban, hogy örüljek, mert egyáltalán eltartottak. Mondjuk rajtam kívül mindenki otthon él még huszonévesen.

A párom szülei épp ellenkezőleg, ők a semmiből indultak, és jó életszínvonalat hoztak össze sok áldozat árán, nem milliomosok, de azért mindig bőven az átlag felett éltek, mégsem jutott eszükbe félretenni egy forintot sem a gyerekeiknek, sőt lényegében most sem kapunk anyagi segítséget, pedig megtehetnék. De ők pl. inkább 200 ezer forintos TV-t meg 5 milliós autót vesznek, pedig egyébként nagyon jó szülők, imádják a gyerekeiket, ha vesznek valamit, azért nem kérik el a pénzt, ha kölcsönkértünk 1-2 alkalommal, mindig adtak és egyébként segítenek, de így konkrétan anyagilag azért nem, mármint nem vágtak hozzánk sosem pl. 1 milliót, hogy kevesebb hitelt kelljen felvennünk. Néha szokta mondani anyósom, mintha kicsit lelkiismeretfurdalása lenne, hogy őket se segítette anno senki. Nem tudom, néha úgy érzem, segítene szívesen, de valahogy fontosabb számára pl. egy fürdőszobabútor.

Szóval, én szegény/tehetős oldalról is látok arra példát, ahol a szülők egyáltalán nem segítenek, de nemcsak a magam esetén, sok ismerősöm van, ahol a szülők egyáltalán nem segítenek, meg sok olyan is, ahol igen.

Egyébként én pl. nem várom el anyósoméktól, hogy segítsenek minket anyagilag, de tény, nem értem őket, hogy ez nekik sem fontos. Talán ezért is vagyok úgy vele, hogy én mindenképpen akarok egy kis tőkét a gyerekeimnek, mert lehet, 30 év múlva ők is felteszik a kérdést, hogy ha megtapasztaltam, milyen nehéz a semmiből indulni és lehetőségem volt rá, akkor miért nem akartam nekik jobbat?

Egyébként az Aspergeres kisfiam azt mondta, hogy neki csak 1 gyereke lesz, esetleg kettő, mert látja, hogy ő biztos nem fog bírni többel. Meg ha őket is fejlesztésre kell majd hordani, akkor ne legyen olyan nagy gond.

Nem fogom őt győzködni ennek ellenkezőjéről. :-)

Ennyi.

Anyámék panelja Gazdagréten ma 25-30 milliót ér, és úgy adják el - ha éppen nagy ritkán eladják - a szomszédok, hogy felteszik a netre, és estére 30-40 ember licitál rá. Másnap el van adva.

Persze, egyetértünk alapvetően.

Azzal sem írtam teljesen igazat, hogy "nem tettek lakást a fenekem alá". Annyiban nem, hogy amikor összekerestük a 10 milliót, akkor adtak anyukámék 2-őt, hogy ne kelljen hitelt felvennünk.

Tehát nyilván úgy igaz mindaz, amit alant leírtam, és mint ahogy sokan írták, hogy a "normál szerető családi háló" azért működik. Az öcsém meg a mai napig otthon lakik, én meg nem sajnálom tőle annak a kényelmét.

És igen, egyetértek, hogy teljesen a nulláról, a mező közepéről marha nehéz.

Azzal meg maximálisan egyetértek, hogy nem lehet - legalábbis nem egyszerű - minden munka mellett nagycsaládosnak lenni. Ez ma azért is érdekes kérdés, mert a mai lányok erre a dilemmára egyáltalán nincsenek felkészítve. Egy jó tanuló lánynál - mondjuk nálam :-) - nem volt kérdés, hogy megyek jó középsuliba, jó egyetemre, és akkor én jó vagyok, beváltom a hozzám fűzött reményeket. Arról soha egy szó sem esett, hogy mi lesz akkor, ha majd gyerekem lesz, mit szeretnék egyáltalán ezen a téren. Nem, nem kioktatásra vártam, de talán jó lett volna, ha erről esik szó akár otthon, akár a tanáraimmal. Ezen el se gondolkoztam soha, pedig kellett volna..

Egy szint felett meg el kell engedni a dolgokat, és segítséget kell vagy kérni és elfogadni, vagy a munkánkból keresett pénzen fogadni. Attól, hogy anyagi alapon indul, még lehet az jó és hosszútávú szeretetviszony. Ezt még nem nagyon tudják a magyar családok, hogy az milyen megtartó erő - a segítség - mert még a jobb anyagi helyzetben is divat a "mindent magunk csinálunk", mert az a jó. Valahogy ez olyan 30-as, 40-es-es évekből maradt dolog, amikor még az asszonyok túlnyomórészének az elsődleges dolga a háztartás volt. Csak azóta melléjött még 1-2 egyetem, meg felelősségteljes munkakör..

Hát nem könnyű az egyensúly, és valóban kicsit hülyének kell lenni a több gyerek vállalásához. Viszont azt nem kell elhinni, hogy amellett nem lehet dolgozni, és le kell pattanni. Lehet, és nem is szabad magunkat hagyni. Csak mi nem 1-2 gyereket viszünk reggel, hanem 4-et. A mosnivaló meg megvár, legfeljebb arrébb mászik 40 poloska hátán az erkélyen, mert tele van a környék mezei poloskával. Idén ők is felelőtlenül szaporodtak.

Most meg utána kell nézzek a concentro, meg az Újlaki típusú födémrendszereknek, mert ilyeneket fogok vizsgálni a jövő héten... Úgyhogy ha meglát itt még valaki észt osztani, az zavarjon el..

Én is így gondolom.

Mi pl. jelentősen beszálltunk az esküvőbe a nászasszonyékkal, hogy ne a gyerekeknek kelljen mindent állniuk. Leült a két család és megbeszéltük. Inkább mi szülők akartuk, mert jó érzéssel töltött el minket, hogy segíthetünk. A gyerekek meg hálásan és jó szívvel elfogadták, megköszönték. Abból a pénzből amit erre költöttek volna mást vettek.

De az is segítség, hogy én az autómat a lányomnak adtam, megbeszéltük, hogy valamennyit fizet érte mert ő nem akarta, hogy csak úgy ajándékba, fizetett is havonta, de aztán nem engedtem, hogy fizessen.

Ahol ezt megtudják engedni ott bizony így működik.

A lányom is a vejem is szorgalmas, dolgozó emberek. Megbecsülik amijük van.

És az is segítség, hogy mikor megyünk a szüleimhez mindig, de mindig tele kosárral jövünk el. A lekvár, a gyümölcs, a zöldség, a befőtt, a húsleves, az a kis töltött káposzta, cukkini mindig landol valami abba a kosárba. És ugyanígy én is mindig tele szatyorral megyek a lányomékhoz. Ez egy örök körforgás és ez így van jól.

Hát nem ugyanaz, mert mi ugyanúgy gyűjtünk mint aki saját lakásra/házra gyűjt, csak nem magunknak, hanem a gyerekeinknek. Pl megvolt már nekünk is a pénz házra, egy kisebbre, amikor kaptuk a másikat, így lett egy nagyobb. Ha nem lett volna segítség, megelégedtünk volna a kisebbel. Ahogy mi is kaptunk segítséget, mi is segítjük a mi gyerekeinket nemcsak ülünk a babérjaikon. Tehát már itt megdől az, hogy valaki, akinek adnak valami kis pluszt, majd nem lesz képes kamatoztatni, mert nem volt ráutalva. Dehogyisnem, csak nagyobban fog gondolkozni.

Az, hogy valaki készen kapott valamit, nem jelenti azt, hogy ő ezidő alatt ölbetett kézzel várta, hogy a szülők mindent alátegyenek. A fiam kiskamasz kora óta gyűjt mindenre. Ha ez egy játék, akkor arra, de gyűjtött az angliai utazására, a jogsijára, az idén nyert egy ösztöndíjat a röplabdacsapattól nemcsak az ottani jelenléte miatt, hanem mellette a suliban elért eredményei miatt is (mert azt is nézték elbíráláskor). Ezt a pénzt a tankönyvek vásárlására kellett használni, és ezt is tudta előre, mégis nagyon hajtott, hogy meglegyen. Megvettem a könyveket, amikor meg jött, hogy odaadja az ösztönndíjat, hogy ennyivel hozzájárul, úgy gondoltam, hogy nem, ha már ennyit izzadt érte, őt illeti, nagyon kedves, becsületes dolognak tartottam a részéről amúgy. Ahogy rendszerint egy csomó dologgal így teszek, hozza az összegyűjtött kis lóvéját, hogy szeretne ezt meg azt, én meg úgy meghatódom rajta, hogy milyen ügyes spórolós kisfiam van, hogy "jutalomból" kifizetem neki inkább én, csak tegye el a többit. És elteszi, nem mondja azt, hogy de jó, elkezd másra gyűjteni (a listájában következő cuccra) mert ő ilyen kis előrelátó típus. Nem lepne meg, ha 18 évesen azt mondaná, hogy már megvan a pénze egy használt kocsira.

Sok gyerek megérdemelné, hogy a szülei segítsék, de nem mindenkit tudnak. Ebből leszűrni, hogy akkor azok, akiknek a szüleinek telik erre, nem érdemlik meg, vagy hogy túlnyomóan felsőbbrendűségi komplexusuk van, vagy valójában nem tudnák megszerezni ilyen hamar, egy kicsit túlzásnak tartom.

Biztos van mindkettőből, pl van, aki megvárja, hogy neki kifizessék a szülei a dolgait, aztán a saját pénzét meg elkölti és a saját gyerekeire már nem jut, de szerintem ez így a gyakorlatban pont a ritkább, mert ha azt vesszük, hogy szülők, nagyszülők után is van öröklés, vagyis ahol pl egyke volt, ott örököl 2 nagyszülőtől is meg a szülőktől is, tehát minden újabb generáció inkább gyarapodik, több java van az előzőkhöz képest. Én pont azt látom a gyakorlatban, hogy egyre több van, nem pedig azt, hogy elherdálják a hozott dolgokat. Holott elméletben akár el is herdálhatták volna, de ma ezt így nem sokan teszik, én pl senki olyat nem ismerek, aki csak "elvett" a szerzett dolgaiból, szinte mindenki csak gyarapította, "hozzáadott", lehetőségeihez mérten. Hozzák a családi mintát is, ha otthon ezt tanulták.

És persze, nem mindenkinek jön össze 25 éves korára, de miért baj, ha valakinek igen? Mindenki akkor kezdjen el tervezgetni, amikor neki összejön az arra való, a saját szitujából kell, hogy kiinduljon!

Attól függ milyen család.

Ha megengedhetik maguknak egzisztenciálisan és érzelmileg is, persze, hogy jó. Ha mindkét fél akarja, akkor nosza.

Egyébként olvasva az utolsó pár hozzászólást én is sajnálom, hogy van negatív tapasztalat abból, hogy lakást vettek a szülők a gyereknek, de úgy gondolom, hogy azok a fellengzős fiatalok alapból azok lennének.

Mi is vettünk a lányomnak. És? Sőt én is kaptam a szüleimtől és nagyon remélem, hogy majd az én lányomék is tudnak venni/segíteni az ő gyerekeiknek ha majd eljön az idő. A mai napig segítem őket, ahogy tudom és ez így lesz amíg tudom. Ezt a példát láttam, ebben nőttem fel, remélem a lányom is átörökli ezt a felfogást.

Így tudnak a családok generációról generációra gyarapodni.

A panelra visszatérve. Aki lenézi az buta. Manapság egy jó helyen jó állapotban lévő, panelprogramon átesett épület, lakás mind kinézetileg, külsőleg, mind a rezsit számítva nem is olcsó és nem megvetendő.

Egyébként nem abban a lakásban lakom amit 30+ évvel ezelőtt kaptam a szüleimtől és a lányom sem abban él amit tőlünk kapott, de alapnak és indulásnak tökéletesen megfelelő volt. Örülök, hogy kaptam, örül, hogy kapott. Tudtuk, tudjuk értékelni.

De jól elkanyarodtunk a témától:)

A mai világot 100 év múlva "békebeliként" fogják emlegetni. Mikor még ez volt, meg az, és milyen jó volt.

Nekünk jó a 3 gyerek.

El tudjuk magunkat tartani. Nem járunk évente 2-szer külföldre, egy kocsink van, és hitel a házunkon.

Szeretjük a családunkat.

Mindig lesznek olyanok, akik vagy nyíltan, vagy burkoltan, de lehülyéznek, amiért 3 gyereket vállaltunk.

K-ra nem érdekel a véleményük.

Ugyan! Ha tudnál nekik lakást venni, Te is megtennéd. A szülők már csak ilyenek. Próbálnak mindent megadni a gyerekeiknek. Semmi rossz nincs ebben. Generációról generációra gyarapodni.

Azok a megjegyzések, amiket írtál persze durvák, de kicsit nem túloztad el? Én pont úgy spóroltam lakásra, hogy 25 évesen még otthon laktam, senki nem mondta, hogy gáz vagyok. Pedig a barátaim, ismerőseim nagyon különböző körülmények között élnek, eltérő vagyoni háttérrel.

Szerintem ez egy olyan dolog, hogy az ember önmagával és a gyerekivel szemben mindig elfogadóbb, kevésbé veszi észre a rossz tulajdonságokat.

Egyébként nem ismerlek téged, de jó néhány embert igen, akiknek vettek a szülők saját lakást. Nem azt mondom, hogy bunkók, de valahogy minden jóindulat mellett - mert vannak köztük olyanok, akiket nagyon szeretek - egyszerűen nem tudom nem észrevenni néha a felsőbbségtudatot. Nem feltétlenül direkt felsőbbségtudatra gondolok.

Ezek általában különféle megszólalásokban nyilvánulnak meg, és valahogy azt tapasztalom a saját környezetem alapján, hogy azokra jellemző, akiknek nem kellett megdolgozniuk a lakásért. Ilyesmikre gondolok

- húúú, én biztos nem vállaltam volna gyereket albérletbe, jó felelőtlenek

- figyelj, én 25 éves koromra már ott tartottam, hogy volt saját lakásom, autóm, spórolt pénzem

- mi tutira nem mentünk volna panelba, fúj, az gusztustalan

- de gáz, hogy valaki otthonél még 25 évesen is

- sok hülye nő, mind 30 felett vállal gyereket

Szóval érted... amikor valaki a szülőktől kapott lakással elkezdni magyarázni, hogy ő bezzeg ezt meg azt elérte, a többi meg nem, az kicsit visszatetsző. Ha nem látnám ezt, biztos nem lennék ilyen véleménnyel a dologról, de még az egyébként normális ismerőseim esetén is azt látom, hogy általában felvágnak a kapott saját lakásra és lesajnálják azt, aki nem rendelkezik ugyanannyival hasonló évesen.

És mivel több ilyen ismerősömnek ismerem a szülőjét, épp azt látom, hogy a szülők is vakok erre, észre sem veszik, ha a saját gyerekeik fellengzősen viselkednek másokkal szemben, ők is csak azt látják, hogy milyen hiperszuper gyerekeik vannak. Azt nem, amikor a gyerekük mondjuk megjegyzi mondjuk egy gyermekre vágyó albérletben élőnek, hogy ő biztos nem vállalna oda gyereket, mert felelőtlenség.

De biztos vannak olyanok, akik nem fellengzősek, nekem viszont ilyen téren negatív tapasztalataim vannak. Viszont megtapasztaltam a másik oldalt is. Mondjuk, mivel mi is a nulláról indulunk, valószínűleg annyi pénzt úgysem tudunk összerakni, hogy a gyerekeinknek is lakást vegyünk, viszont egy kis tőkét mindenképpen össze akarunk nekik spórolni, hogy ne úgy induljanak, mint mi. De azt sem akarom, hogy fellengzős legyen. Mert bocs, de a szülő tényleg sokszor csak nem akarja belátni, milyen a gyereke.

Szóval, én a kettő közötti utat tartom egészségesnek. Egy kicsit küzdeni érte, de nem belegebedni.

Nem értek egyet ezzel. A férjemék is 3-an voltak és a szüleik mindegyiknek vettek házat, mi is ezt folytatjuk és mindegyiknek saját lakást tolunk a fenekük alá és fizetjük a tanulásukat. Mi sem lettünk attól élhetetlenebbek, hogy volt segítség. Miért tagadnám meg a gyerekeimtől? Jó tanulók, nem lusták, örülök, ha segíthetek nekik ezzel és nem a mantrát nyomom, hogy "szerezze meg egyedül". Minden, amit azon túl fog szerezni, az ő gyerekeit is gyarapítja.

Azzal egyetértek, hogy a semmire ne tervezzen valaki nagy családot, pl vannak ismerőseink, akik ezért csak 1-et vállaltak, de ugyanebben a szellemben, hogy minél több segítséget, hátteret adhassanak annak az egynek is.

Ne érts félre, hol írtam olyasmit, hogy a szülő vegyen lakást a gyerekének? Sehol, ezt én sem tartom jó ötletnek, mert látom a túloldalt is, ahol túlságosan a gyerekek feneke alá van tolva minden, szerintem az is borzasztó egészségtelen. De a nullával indítani az életben, szintén nem jó dolog. Szerintem.

Mert ma Magyarországon egyszerűen olyanok a lehetőségek, hogy ha két fiatal elindul albérletből mondjuk 22-23 éves korában, akkor onnan már nagyon nehezen fog kitörni, viszont lehet, hogy épp a tanulásra szánt pénzük megy el a bérleti díjra és megélhetésre. Az, hogy az ember tanul, önmagában viszont semmire nem garancia.

Persze, egy másik topikban azt írják, az ember ne pénzért csináljon egy munkát, keresse meg azt a szakmát, amit szeret, akkor boldog lesz. Ugyan...! Sok szakma és egyéb életcél nem összehozható. Hiába akar nagycsaládos lenni az ápolónő meg a mentős, ha a bérükből nem futja rá, hogy fenntartsanak egy lakást gyerekek mellett. Nem véletlen, hogy ezekből hiány van.

Az ember tanuljon, én is ezt mondom, de bárkivel előfordulhat, hogy a tanulás nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Mert mindig lesznek minimálbéres állások, több százezer/millió eladóra, eü-i dolgozóra, raktárosra, gyári munkásra van szükség, valakinek ezt is el kell végezni. Nem mehet mindenki Budapestre vagy nagyobb városokba, mert már így is mindenki ezekbe tömörül, a lakbér pedig megfizethetetlen. De mit csináljon az ember, ha olyan helyen él, ahol nincs munka? Itt az eredmény, mindenki kimegy külföldre és ebbe előbb-utóbb beleroppan az ország gazdasága.

Szóval, összetett probléma ez, ahogy látom, ma már egyszerűen nem elegendő az, hogy a gyereknek fussa tanulásra. Persze, nekem mindegy, ki hogy csinálja, leírtam a véleményem, én nem szeretném, ha 30 év múlva az én gyerekem azért menne külföldre és látnám évente kétszer, mert hiába tanult, nem bír előre jutni. Vagy azért nem vállal gyereket, mert még 30 évesen is ott tart, hogy valahogy megteremtse az alapokat.

Nem mindegy, te mikor és hogy szerezted meg azt, amid van. Nem mindegy, hogy akkor, amikor még éppen fellendülőben volt a gazdaság, vagy pl. akkor, mint az én generációm, aki épp a gazdasági válság után lett felnőtt és örült, ha egyáltalán munkához jutott, nemhogy előre jusson.

Megjegyzem, én a háromgyerekes családoknál inkább azt látom, hogy tanulásra sem futja. Nem a gazdagok vállalnak tömegesen 3 gyereket, hanem aki amúgy nem engedhetné meg magának, mert az alapokat sem tudja biztosítani.

Tanulásra jusson. A többit meg szerezze meg azáltal, hogy tanult.

Soha nem tennék lakást, vagy bármi ilyet a gyerek feneke alá.

A tanulás meg kisebb részben múlik a pénzen.

Egyfajta szellemi tőkén igen.

Én inkább azt látom, hogy akinek az emeleten kevés van, és még több gyereket vállal, ott valóban az van, hogy újratermelődik a szegénység. De ahol szellemi tőke van, ott, ha nehezebben is, de megtalálják a gyerekek a helyüket az életben, még ha van pár nehezebb év, akkor is.

Sőt, az a pár nehezebb év csak jót tesz a jellemnek.

Az meg megint jó kérdés, hogy mi az az "átlagos" körülmény. Talán mi tényleg átlagos körülmények között nőttünk fel az öcsémmel. Jó budai, de panellakás, apámnak anyámnak 8 órás munka. Nem jártunk Nike-ba, de mindketten oda jelentkeztünk tanulni, ahova akartunk. Innentől kezdve viszont rajtunk múlott. A kolbászvég meg a melegvíz megvolt otthon, még ma is megvan.

De ha lett volna még egy tesónk, akkor se lett volna kevesebb esélyem. Akkor is elvégeztem volna az egyetemet.

Lakást meg így se kaptam. Viszont a végzettségemmel megszereztem, megszereztük a férjemmel együtt. És milyen öröm ez, és önbizalom, hogy képes vagyok rá.

Nem gondolom, hogy három gyerek bölcs dolog a mai világban, főleg mert azt tapasztalom, hogy főleg olyanok vállalnak hármat, akik épp kijönnek a pénzből. Nyilván, ha valaki gazdag, akkor belefér, de átlagos anyagi körülmények mellett nem.

Kamaszkorban már brutálisan sokba kerül(ne) három gyerek, és lehet, hogy nem ártana őket normálisan elindítani az életben. Egy kis kezdőtőke lakásra, egyetemre, külföldi munkavállalásra - bármire, ami segít, hogy előre tudjon jutni az életben.

Mi hárman voltunk, és egy életre megtanultam, hogy soha átlagos körülmények közé, mert abból inkább szegény körülmények lesznek, stressz, probléma probléma hátán és az embernek a nulláról kell indulnia, segítség nélkül. Nem könnyű, nem tenném ezt a gyerekeimmmel, akkor inkább 1-2, de nekik jusson, amire kell.