Játszótéri terror?

Kisfiam öt hónapos, így a két kicsivel olyan messzire már nem tudok minden nap eljutni, ám a kislányom igényli a játszóteres programokat. Logikusnak tűnt tehát, hogy a házunk melletti játszótérre megyünk. A kisfiam legtöbbször az ölemből figyeli a történéseket, míg a két nagyobbik gyermekem a kicsivel játszik.

A problémák itt kezdődtek... Hova is üljek le a kicsivel, hiszen a nyolc kilós gyermekemet nem tudom órákon át tartani. Megcéloztunk egy padot, de pár perc múlva a mellettünk ülők a padon ülve cigarettára gyújtottak, majd húsz perc múlva a következőre, és így tovább. Így maradt az arrébb sétálás, majd egy használaton kívüli játékra ülés. Gondoltam, ez egyedi eset, majd holnap másképp lesz, de nem. Napról napra ugyanazok az arcok, ugyanaz a cigifelhő, semmi változás.

A jég tegnap tört meg. Látványos máshova pakolásunk már szemet szúrt a dohányzó társaságnak, és mondvacsinált indokkal, kisbabámmal a kezemben felállítottak a játékról, mondván örüljek, hogy eddig oda tehettem a nagy hátsómat. Majd közölték, hogy az a terület a gyermekeiké, és én a négy gyermekemmel jobb lesz, ha gyorsan távozom onnan. (Itt jegyzem meg, hogy korábban már feltűnt, ezen a csapaton kívül más családok nem nagyon látogatják ezt a helyet.) A "lefejellek", és a "Te tehénke" kifejezéseket is használta az anyuka, miközben a napok óta nálunk törődésért kuncsorgó saját gyermeke és a korábban a magányosság miatt öngyilkosságot megkísérlő barátnő "érdekei" mellett állt ki.

Azóta is értetlenül állok a történtek felett. A XXI. században előfordulhat, hogy egy baráti társaság kisajátít magának egy játszóteret? Hogy a szülők arra neveljék a gyermeküket, nekik mindent szabad? Hogy egy "anya" letehenezzen egy szoptatós kismamát? Hogy egy idegen ember megszóljon valakit azért, mert négy gyermeket szült?

Ennyi gyermeket nevelni nem érdem, és nem szégyen, hanem feladat, amit a férjemmel együtt megpróbálunk a lehető legjobban teljesíteni. És bízunk abban, hogy ők hasznos tagjai lesznek ennek a társadalomnak.