Teljesen átérzem a fájdalmad. Nekem ő mondta, hogy vége, nem tudja elképzelni velem az életét. El kellene engednem, de képtelen vagyok rá. Abban bízom, rá fog jönni, hogy nem fog olyan nőt találni, amilyen én vagyok. Ez persze nem így lesz...És ha bármikor megkeresne, hogy folytassuk, én sírva ölelneém át.
Hogyan lehet ilyenkor erősnek lenni? Miből lehet erőt meríteni az elengedéshez?
Erdekes,ez mindenkivel elofordulhat,az en esetem is,kevesbe hasonlo,akarnam,hogy elmenjen,amikort merges vagyok ra,de egyben szeretm is es akarom hogy maradjan...az elet valtozo,es mindenkivel megeshet akarmi...
Nagyon tetszik a cikk! Véletlenül olvastam el és magamra ismertem benne. Most hagytam el egy férfit, aki szintén soha nem fogja otthogyani az anyját. Lehet miattam végül megtette volna, de az én órám jobbna ketyeg, mit az övé.
Talán sokunkkal előfordult már, hogy többet képzeltünk egy emberről, mint aki valójában volt. Vagy nem képzeltünk többet, csak Ő pont nem velünk akarta átélni a Csodát, a Szerelmet.
Sajnáltatnám most magam, de inkább nem teszem, mert esetemben ez az illető nagyon is kitartó volt.
Rajtam múlott a kapcsolatunk alakulása, de nem voltam rá nyitott lélekben. Ha a csúnyábban akarok fogalmazni gyáva voltam. Egy illúziót kergettem.