Hova lesznek a barátok? (beszélgetős fórum)

Sziasztok... frissüljön a fórum :-)

az évek alatt volt pár barátnőm, akikkel megszakadt a kapcsolat (költözés, családalapítás). Ezekre nagyon kellemesen emlékszem, születésnapokon, karácsonykor egy-egy képeslap érkezik, néha váltunk egy-egy mailt. Ezek jók.

Viszont volt olyan barátnőm, aki, miután beindult a férje vállalkozása és az anyagi szintjét már nem értem el, bizony új társaság után nézett. Aztán pár év múlva odajött dolgozni a céghez. Szörnyű, de nem tudok vele már olyan lenni, mint régen...

De az élet megy tovább, és újabb barátok érkeznek...

Nagyon rég nem írtak ide, látom felfedezte valaki :-)

Sajnos volt egy két melóhelyem az utóbbi 8 - 9 évben.

Volt akivel 2-3 helyen is egy helyen melóztam. Nem sikerült megismerni annyira, hogy igazi barátnőm legyen. Nekem ez a szó " igazi barátnő " azt jelenti segítünk egymáson, de nem a saját családunk terhére! Illetve bármiben tanácsot kérhetünk - adhatunk, anélkül hogy senkinek ne adja ( m ) tovább az infót. ( akkor az már nem titok ) Segítségét kérve elmondom mi a gondom, és Ő szinte azonnal kivülállóként elmondja : szerintem.....

Mikor már családunk van kicsi vagy akár mekkora a gyermeked, van vele teendőd, és a pároddal is kell foglalkozni.

Olyan aranyközépút, hogy mindkettőtöknek jó legyen.

Már pedig elsősorban melóhelyen, iskolában stb, kezdődik ( het ) a barátság.

Más helyen dolgoztok tovább, vagy téged elküldenek Ő marad, ne szakadjon el ezért az a szál, amit barátságnak hittünk.

Sziasztok!

24 éves budapesti lány vagyok, keresem hasonló korú barátnőmet, akivel mindent meglehet beszélni. Akivel ellehet menni ide-oda, beszélgetni, vásárolgatni, enni, inni, mozizni, stb. Nem vagyok leszbikus.

Ha lehet priviben írjatok, ide: ragazza85@freemail.hu

Köszi.

Én végigbőgtem a cikket, meg a hozzászólásokat is! Barátokra mindig szükség van, de valóban akkor kellenek a legjobban, amikor párkapcsolata sincs az embernek. Egyébként nekem haverból sincs túl sok. A fősulin persze beszélgettem a csajokkal, de most, hogy vége, már csak erőfeszítések árán tartható fenn a kapcsolat, és úgy érzem, ha többet nem hívnám őket, az sem tűnne fel sokáig. Munkahelyen meg mindenki jóval idősebb nálam. Tulajdonképp én nem is arra vágyom, hogy elmondjam a bajaimat, hanem hogy valakinek rám legyen szüksége, hogy könnyebben vegyen levegőt csak azért, mert én létezem. Hogy én elmondhassam a problémáimat, csak elvi lehetőségként érdekel. De épp most jártam úgy, hogy valakinek elmondtam volna valamit, de ahogy másról beszélt aki hozzám hasonló helyzetben volt, úgy éreztem, jobb ha inkább nem mesélek semmit. Így aztán maradnak a semmitmondó "Jól vagy?-Jól vagyok." beszélgetések.

Ez furán hangzik, de azért örülök, vagyis könnyebb így elviselni a társas magányt, hogy tudom, más is van ilyen helyzetben.

Na, azért, mert az ember csalódik 1-2 emberben, azért még nem kell NET-függővé, emberkerülővé válni! Meg kell tanulni szelektálni.

S tudom ajánlani az egyik kedvenc versem.

Garai Gábor: BIZALOM

S ha százszor is becsapnak és ezerszer

csalódom abban, kinek szívemet,

mint álmából a rózsát, kitakartam,

s ha épp az árul el, kit életemmel

fedeztem én, s ha tulajdon fiam tagad meg,

és ha nem harminc ezüstért,

de egy rongy garasért adnak el engem barátaim,

s ha megcsal a reménység,

ha kudarcaim térdre kényszerítenek

és elátkozom már, hogy megszülettem,

s ha csak a bosszút hizlalja a hála híveimben,

s ha rágalom kerít be, -

akkor se mondom, hogy nem érdemes!

Akkor se mondom, hogy nem érdemes

hinni az emberben, akkor se mondom,

hogy megélek magam is, néptelen

magányban, mert irgalmatlan az élet. -

De csöndes szóval, eltűnődve mondom:

bizalmam sarkig kitárult kapu,

nem verhet rá lakatot a gyanú;

ki-bejár rajta bárki szabadon.

Egy besurrant csaló tiszteletére

nem állítok őrséget tíz igaznak!

Kit tegnap itt a gyöngeség bemocskolt,

megtisztálkodva ma betérhet újból;

ki kétélű késsel jött ide ma,

köszönthet újra tiszta öleléssel!

Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.

Nem hirdetek bocsánatot a rossznak,

kegyelmet a hazugnak, nem tudok

mentséget a könnyes képmutatásra,

s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,

akár a nyers önzés orvtámadását.

De hirdetem, hogy bűneink mulandók!

Mint a mammut és az ősgyík, a múltba

porlad a gyűlölet és a gyanakvás;

dühünk lehűl,csak szerelmünk örök.

S halandó gyarlóságai között

csupán maga az ember halhatatlan.

Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen

irgalmas vára bizalomból épül;

s az önmagával vívott küzdelemben

csak jósága szolgálhat menedékül.

Én azt hiszem, amig az ember fiatal, nem annyira szelektál...ide-oda csapódik. Vannak akik tovább mellettünk maradnak, s ezeket egy idő után úgy könyveljük el, hogy barát. És az, hogy a bajban ismerszik meg, csak annyit jelent, hogy ezek megmaradnak vagy épp ők is eltünnek a nehezebb helyzetekben.

Kezdem azt érezni, hogy egyre inkább szelektálni vagyunk kénytelenek és különböző szintű barátságok vannak és mindenkiben meg kell azt találni, ami miatt egy hullámhosszon lehetünk, hisz egy emberben mindezt megtalálni, az csaknem lehetetlen....és sajnos nekem sosem volt ilyen. Akinek sikerült, az nagyon becsülje meg! :)

De legalább van egy hely, ahol az ember barátra lelhet meghallgatják és meghallgatja a másikat:)

Sajnos efelé tendál a világ, egyre kevesebb lesz a hagyományos emberi kapcsolat...marad a net. És az igaznak hitt, de valójában felszínes, semmit mondó barátságok tényleg csak max. a felszínes embereknek tudnak nyújtani valamit.

Én igazán magamban csalódtam, amikor rádöbbentem, hogy az orromnál fogva vezettek és én mindig készen álltam, félretettem, feláldoztam mindent, ha a "barátaimnak" gondja volt...ők pedig félreálltak, amikor nekem.

emiatt lettem én is szinte gépfüggő.... néhány nagyon jó barátnőnek hitt emberkében óriási csalódtam, nem merek barátkozni,félek az új csalódástól, egyszerűbb talán itt elmondani dolgokat, pedig már utálom, gyűlölöm a netet, de ha még ezt is "megvonom" magamtól akkor még ennyit sem "beszélgethetek". Oké, persze nem vagyok ám kockafej aki csak itt ül, de nem nagyon járok el sehova, ha igen akkor csak a párommal kettesben, barátok nélkül.

Mellőlem is akkor tüntek el a "barátnők" mikor a legnagyobb szükségem lett volna a támogatásukra. :(

"Azt hiszem sokan élünk,élnek így, hogy iskola,munka,otthoni teendők mellett lusták vagyunk találkozni a barátokkal inkább csak msn, közösségi portálok,és máris beszélgetünk a "barátokkal". "

Ez valóban így van és épp emiatt szakadnak meg a kapcsolatok, amikor az egyik fél rászorulna a másikra és tenni kellene a barátságukért...mert minden fontosabb.

Én csak a saját példámat tudom említeni...társadalmi életet éltem, körbe voltam véve barátnőkkel, azaz azt hittem. Összejártunk, találkoztunk, beültünk egy kávéra, meglátogattuk egymást, gyerekes programokat rendeztünk, hatalmas hétvégi sütések voltak nálunk...hirtelen lakáshoz/kórházhoz kötött beteg lettem, nem tudtam már elmenni találkozni velük...ők pedig szépen lemorzsolódtak. Talán az első fél-egy évben még érdekes voltam, hívtak, jöttek...mostmár van aki a telefont sem veszi fel, ha hívom...pedig 20 éve volt a barátnőm, azt hittem jóban rosszban. Az intenzíven még ott zokogott, mikor kómában feküdtem...Na, ezt nehéz feldolgozni...

Nekem emiatt vannak virtuális barátaim :) Pedig jó lenne kilépni a valóságba, örülnék, ha találnék valakit, de egyenlőre én még mindig lakáshoz vagyok kötve...

Akiket barátnak hittem, azok eltüntek, s akik csak a haveri szinten mozogtak, azok ugyanúgy megmaradtak haveri szinten, csak ritkábban beszélgetünk.

Sziasztok!

Kapom mailben a napi evangéliumot,és a hétvégi téma a szeretet volt, és amit kaptam azt hiszem kapcsolódik ide, így idézni szeretnék :

"Elmondok ezzel kapcsolatban egy történetet. Még a

nagyböjti időben egy középiskolás fiatal jött hozzám gyónni és egy kis

lelki beszélgetésre. Mivel nem szeretném elárulni az igazi nevét, ezért a

jól bevált módszernél maradva nevezzük őt Eszternek. Eszter többek között

elmesélte, hogy az előző nap törölte magát minden internetes közösségi

oldalról. Az okáról nem kellett faggatnom, megmondta anélkül is.

Elmesélte, hogy az elmúlt 4-5 év alatt tizenkettő virtuális közösségnek

lett a tagja, kivétel nélkül minden nap az internet előtt ült és

ismerősöket gyűjtött magának, már közel ötezer ismerőse volt. Néhány

nappal korábban az egyik ilyen közösségi oldal új funkciókkal bővült,

mégpedig azzal, hogy minden ismerősnél be lehetett jelölni, hogy ki a

lakótárs, ki a munkatárs vagy üzleti partner, kik a családtagok, ki az

iskolatárs, kivel lakik egy utcában és hasonlók. Eszter az első

pillanatban nagyon megörült ennek az új lehetőségnek és három napon

keresztül csak azzal foglalkozott, hogy mindenkinél bejelölje, hogy honnan

ismeri. Amikor a nagy munka végére ért, teljesen váratlanul átvillant az

agyán egy gondolat: A lehetőségek között nem volt olyan, hogy "barát".

Volt ott szinte mindenféle emberi kapcsolat, de barátként senkit nem

lehetett megjelölni. Teljesen megdöbbent azon a tényen, hogy a honlap

készítőinek eszébe sem jutott, hogy az embereknek lehetnek barátaik is.

Aztán néhány másodperc múlva átfutott a fején egy másik gondolat: "Nincs

barátom!" Ha lett volna ilyen lehetőség, akkor sem tudott volna senkit

megjelölni barátként. Hirtelen nagyon szegénynek érezte magát. De Eszter

volt annyira okos lány, hogy azonnal átlátta a szomorú helyzet valódi

okát: azért nincsenek hús-vér, élő barátai, mert minden idejét a virtuális

ismerősökkel töltötte. Aztán jött harmadik gondolat: ennek azonnal véget

kell vetni. Gyorsan cselekedett, törölte magát az oldalról, aztán az

összes többiről is. Mindezek után jött el hozzám egy beszélgetésre,

amelynek a végén felszabadult örömmel mondta: "Szabadnak érzem magam új,

baráti kapcsolatokra!"

Azt hiszem sokan élünk,élnek így, hogy iskola,munka,otthoni teendők mellett lusták vagyunk találkozni a barátokkal inkább csak msn, közösségi portálok,és máris beszélgetünk a "barátokkal".

Pontosan azt tesszük, amit javasoltál.

Amiket leírtam, azt csak az érti, aki találkozott már energiavámpírral.

Jézus Mari! Nektek nincs valami dolgotok?

Éljétek az életet és dolgozzatok! Ha sikerült valami örüljetek, ha nem, lépjétek túl és tanuljatok belőle! A barátok pedig majd megérkeznek, ha igazán szükségesek lesznek!

Hát ő biztosan nem.

Igaza van Jakupcsek Gabinak, aki szerint az igazi barátság „csinálós”.

Ez a mi esetünkben finoman szólva is durván egyoldalú volt. Rengeteget tettem érte, többek közt megmentettem az életét! Ezért többször is szemrehányást tett, miért nem hagytam meghalni?

És ami a legszebb az egészben, hogy alig bírtam tőle megszabadulni. Nem egyszer direkt provokáltam, olyanokat mondtam, amire csak az lehetett a válasza: felesleges tartanunk a kapcsolatot. Ilyenkor lélekben fél lábon ugráltam örömömben. Aztán eltelt néhány nap, és kezdődött minden elölről.

De most úgy tűnik, tényleg vége. És miért? Mert EGYSZER merészelt nekem is problémám támadni, és csak annyit szerettem volna, hogy ő is meghallgasson, ahogy én sok 100 órán keresztül tettem vele, mindig, amikor szüksége volt rám.

8 éves voltam, amikor meguntam, hogy a sorakozónál mindig más a párom. Kinéztem magamnak egy kislányt, aki mindig Csillával ált sorban, és „lecsaptam” a kezéről. Kineveztem őt a legjobb barátnőmnek. Csak azt felejtettem el megkérdezni, hogy ő is akarja-e a barátságom. Végigcsináltuk az általánost, egy padban ültünk, jól tanultunk azzal együtt, hogy órák alatt folyton amőbáztunk.

Aztán leérettségiztünk két külön iskolában úgy, hogy hetente átlag 20-30 órát együtt töltöttünk. Mindig úgy, hogy én mentem hozzájuk. Ő soha nem jött hozzánk.

Elment dolgozni, hogy megvalósítsa élete álmát (légi utaskísérő), hiába tömtem a fejét: jó eszű vagy, szerezz diplomát. Nem, ő repülni akart. Miközben én a menzára kapott pénzt használtam zsebpénznek (inkább nem ettem), ő villogott, milyen jól keres.

Aztán egy idő után – jó sokára – feltűnt: hiába javaslok közös programokat, neki mindig minden ellen volt kifogása. Besokalltam, úgy 28-29 éves koromban feltettem neki a kérdést: te, ha többet nem jönnék, azt sem bánnád? A válasz rövid és tömör volt: nem.

Soha többé nem kerestem.

Eltelt 15 év. 1998 februárjában szabin voltam, békésen mosogattam, mikor csengett a telefon. Ő zokogott a vonal végén, hogy nagy szarban van, csak én tudok rajta segíteni. Mondom: ülj be a kocsidba, gyere el, megbeszéljük, miben tudok segíteni. Nem, gyere te! (Kb. 6 km-re lakik, 5 perc az út.)

Onnan kezdve elszabadult a pokol. Teljesen rám szállt, a leglehetetlenebb időpontokban hívott fel. Soha nem számított, hogy pihennék, TV-t néznék, már éjjel 1 óra van, s nekem reggel dolgozni kell mennem, csak mondta a magáét a telefonba órákon keresztül. Volt, hogy letettem az ágyra a kagylót, kimentem pisilni, észre sem vette!

Számtalanszor felhívott este 8-kor, menjek át hozzá, mert ő így-meg úgy. Szakadó esőben is átmentem nem egyszer. Ápoltam a lelkét, meséltem, mint egy Seherezádé, aztán mikor éjfél körül elaludt, betakartam, s hazajöttem. Bármit kért, mindenben segítettem neki (pl. a 2,5 szobás lakásába komplett függönygarnitúrát varrtam), a legvadabb akcióiban partnere, bizalmasa voltam. Ő ezt mindig ajándékokkal viszonozta, de semmi emberi gesztusa nem volt felém. Na jó, 2001-ben elkísért a „Legyen ön is milliomos”-ba, ahol végül is nyertem. Ez volt az egyetlen közös programunk De az új Nemzeti Színházba vett jegyeket (másfél órát álltam érte sorba), amit ajándékul szántam, hogy ketten elmenjünk, elkérte, hogy ő a fiával menne! Odaadtam.

Ez így ment 2008 február 21-ig, (Jézus! 10 évig szívta a vérem, pontosabban az energiám. Mert ő egy valóságos energiavámpír.) amikor a bátyámmal történt nagy bajról (naplóm 11. bejegyzése) szerettem volna vele beszélni, de teljesen hidegen hagyta, a témától teljesen eltérve elkezdett engem szapulni. Akkor kiakadtam, mint a kakukkos óra: üvöltöztem vele. Még neki állt feljebb! Aztán közölte: ő soha többet az életben nem fog keresni. Válaszom: ha így látod jónak: legyen.

Március 24-én hétfőn felhívtam kellemes húsvéti ünnepeket kívántam neki. Szárazon közölte: neked is. Aztán tényleg soha egy telefon egyikünk részéről sem.

Egészen most május 12-ig. Éppen hazaestem a kirándulásról, csengett a telefon. Gyorsan kihangosítottam, s szóltam a fiamnak, beszéljen. Megismertem a hangját, ő volt, de mikor meghallotta, hogy a fiam szól bele, azt mondta: téves! El tudom képzelni, hogy még be vagyok programozva a telefonjába, és véletlenül mellényomott. AKAROM HINNI, HOGY ÍGY TÖRTÉNT.

Szép történet az igaz barátságról, nem?

Elnézést, ha hosszú, és fárasztó voltam.

Én írtam, hogy akinek nincs barátja nézzen magában. Ezt azért írtam, mert ugye a barátokat mi választjuk, ha valaki nem talál barátot, akkor igen is magába kell nézni!

Lehet, hogy a fogalmat máshogy értelmezi. Nem azt várja el a baráttól, amit elvárhat.

Én nem arra gondolok, hogy az akinek nincs barátja rossz ember, hanem arra, hogy a fogalom definíciója számára mást jelent.

Azt, hogy mitől tekintünk barátnak valakit mi döntjük el saját magunkban, és lehet, hogy túl magasak a mércéink. Ezért mondom azt, hogy ha valaki gyerekkorban nem szerzett magának barátokat, az véleményem szerint már később nem fog. Jó ismerősöket igen, de sajnos barátokat nem, mert az igényeink korunkkal nagyon megnőnek.

Tika, a párom engem is meghallgat, de a lányos témákra csak hümmögni szokott. Ő nem tudja milyen egy szülés, én nem tudom milyen katonának lenni.

Máshogy szemléljük a dolgokat: én azt mondom, de jó ez a ruha, ő azt, hogy de jól néz ki ez a nő, egy kicsit sem érdekli, hogy jó e a ruha, számára az az elsődleges, hogy néz ki benne valaki.

Tehát nem tabu témák vannak, hanem más nézőpont.

Műtéttel kapcsolatban: nem azért nem hallgatott meg, mert nem érdekelte, hanem azért, mert ő eldöntötte, hogy felesleges aggódni minden rendben lesz.

Sziasztok!

Elolvastam a hozzászólásokat és szerintem tika76 sem jó kedvéből van ezen az állásponton...hiszen irta,hogy próbálkozott de sokat csalódott, én átérzem a helyzetét,mert az élet folyamatosan olyan helyzetek elé állít minket,amikor szükségünk van valakire,egyedül nem tudjuk végig csinálni és ilyenkor ezekben a nehéz helyzetekben kiderül,hogy kire számíthatunk és sajnos van úgy hogy csak a párunk áll mellettünk, benne találjuk meg azt a személyt akinek mindent elmondhatunk,akiben megbízhatunk-a másik felünket, ahogy ti is írtátok. Mindenki és gondolom tika76 is vágyik barátokra, de van, hogy egyszerűen nem találkozunk az életünk folyamán nem találkozunk olyan emberekkel akiket barátunknak nevezhetünk. Nem értek azzal egyet, hogy "akinek nincsen barátja nézzen magába!"-mivel nagyon szerencsésnek kell lenni ahhoz, hogy az ember lyan társaságokba kerüljön ahol normális, hozzá hasonló emberek vannak,akikkel megértik egymást, és kitartanak egymás mellett. Akinek ez megadatott az nagyon szerencsés ember!!!!! De az sem probléma szerintem, hogyha valakinek ez nem adatik meg,de megtalálja az igaz barátot a partnere személyében, ez persze nem ugyanolyan de jobb mint egyedül.:( csak ennyit akartam..