Hogyan sikerült elfogadni a betegséged? (beszélgetés)

☺

Erőt és kitartást kívánok!

Visszaolvastam a hozzászólásomat és rájöttem, hogy hamis képet ad, szóval ki kell egészítenem.

Természetesen nekem is volt pár álmatlan éjszakám a diagnózisok és egyik-másik nyavalya prognózisának vázolása után, szóval valóban nem megy 5 perc alatt a dolgok megemésztése. A fő, hogy az ember ne ragadjon bele abba a verembe, amibe belezuhant. Kellenek célok, kapaszkodók, motivációk. Kellenek olyan emberek, akikre számíthat, akik a jó felé terelik a gondolatait. Kell hit is és akarat is.

Az segít/segített benne, hogy egyrészt nem vagyok egy lelkizős alkat (férfi lévén talán nem is baj), másrészt a racionális gondolkodás, mármint hogy tudom: nem tehetek ellene semmit sem én, sem a dokik és ha rágnám magam miatta, attól sem volna jobb, sőt, szóval inkább nem foglalkozom vele.

Talán annak a keze is benne van a beletörődésemben, hogy sok negatív dolog ért már és talán emiatt sem vettem fel az újabb csapást. Úgy vagyok vele, hogy ezt dobta a gép. Azért néha nekem is vannak rossz napjaim, de ezek leginkább egy-egy nagyobb krízis után jönnek, amikor már megint rádöbbent a kórság, hogy milyen vékony szálon függök. Mivel alapvetően pozitívan látok sokmindent és magamra sem súlyos betegként tekintek, így hajlamos vagyok megfeledkezni a dolgok komolyságáról és gondolom emiatt is csattan nagyot az a pofon, amit olyankor kapok, amikor bedurvul a kórságom.

Ezt leszámítva viszont tényleg igyekszem a jó dolgokra koncentrálni, pozitívan állni mindenhez és ez nem csak a pszichére hat jótékonyan, hanem a fizikai állapotra is, ami egy beteg szervezetnek aztán pláne jól jön.

6 éves korom óta van gyógyíthatatlan betegségem.

Azóta már begyűjtöttem mellé többet is.

Az elsőt volt a legnehezebb elfogadnom , a többi már ment, mint a karikacsapás.

Nehezen. Az enyém nem gyógyítható, de szerencsés esetben kordában tartható. Mikor először kerültem kórházba és lettem diagnosztizálva (colitis ulcerosa, de nem kizárólag), nagyon megijedtem és nem is oktalanul. Viszont amikor észrevettem, hogy a betegség teljes erővel fellángolt bennem másodszor egy fél éven belül, akkor a fizikai mellett, lelkileg is a padlóra kerültem. Úgy éreztem, hogy most már csak kórházból ki-be fogok járni, de mikor sikerült elkerülni az aránylag legrosszabbat, akkor legszívesebben táncra perdültem volna, ha megbírtak volna a lábaim. Nagyon nem volt könnyű elfogadni a változásokat és a szükséges változtatásokat, és ha valami újabb eü problémával szembesülök, akkor szoktam ijedezni is és sajnálni magam egy kicsit, de sokkal kevesebbet gondolok a betegségre, mint az elején. Ez van, lehetne rosszabb is. Ebből kellene a lehetőségekhez képest a legjobbat kihozni.

Minden esetre nagyon szerencsésnek érzem magam és ezt le is kopogom, hogy ennyire sikerül kordában tartani a problémámat és viszonylag ennyire bírom magam, és iszonyú hálás vagyok azoknak, aki bármivel is hozzásegíte/ttek/nek ehhez.

Így van!

10 év kellett ahhoz, hogy röhögni tudjak magamon!

Köszönöm neked is, hogy írtál!

Nem vagyok ám mindig magam alatt, csak ha rám tör az önsajnálat 😁

Mi van???

El kell fogadni, mert ha nem fogadja el az ember akkor sem lesz jobb, csak rosszabb! Mert emészti magát azon amin nem lehet változtatni!

Mert van ami gyógyíthatatlan!

Szia!

Köszönöm, hogy írtál!

Nekem ugyanez, februárban mondták ki. Még nem sikerült megemészteni.

Tele vagyok kérdésekkel, kételyekkel, bizonytalansággal.

Persze próbálok én is pozitív lenni, többet mozogni, a cigit is letettem. De türelmetlen vagyok, ha valamit nem tudok megcsinalni, vagy ha hamar elfáradok.

Nem találtam meg a kapcsolót a fejemben, ami ezt megoldaná. 🙂

Szia!

Nem tudom mi a betegséged, 98. óta szklerózis multiplexem van. Tapasztalatom, nem szabad betegség tudatodnak lenni, pozitívan hozzáállni, és még sorolhatnám.

Persze nem akarom az észt osztani, de sok minden a fejben dől el. Nem rég voltam kórházban, újabb vizsgálatok, stb... próbálok mindenhez pozitívan hozzáállni, elfogadni amin változtatni nem lehet, viszont "karbantartani" igen. Persze vannak az embernek rosszabb napjai, akkor is fel a fejjel! Bocsi hogy beleszóltam a fórumba!

Jobb lett volna, ha megkímélsz ettől a közhelycunamitól. Saját tapasztalat érdekelt volna nem egy adag a "bölcsességedből"

És de, van olyan betegség, amit el kell fogadni, mert nem gyógyítható.

Köszönöm😘

Igyekszem,de most kezd fölényben lenni.😔

Igazából szeretnék eljutni oda, hogy nem foglalkoztat ennyire.

A gyógyszerekkel kibékültem, én is pajzsmirigyre és vérnyomásra szedek.

Lehet, ha az új barátom miatt is kéne, jobban viselném. Vagy ki tudja.

Nagyon nehéz kérdés és függ a betegségtől is.

Nekem, mint te is tudod a vérnyomásom volt ingadozó, illetve pajzsmirigybeteg vagyok.

Az első 10 év elment, mert időnként lefogytam és ennyi volt, aztán ugye jött egy kemény év és azt mondták, hogy műtét. Én már ez ellen is tiltakoztam, hiszen én olyan klasszul vagyok, csak néha fogyok néhány hét alatt 25 kg-ot, az meg nem gond, ja meg nem mindig kapok levegőt rendesen, na és?

Aztán a férjem mondogatta, hogy ne gondoljam azt, hogy azért akarnak megműteni, mert ez a heppjük a dokiknak:)

A műtét után jött az állandó gyógyszer szedés, ami pszichésen rendesen megviselt, de aztán el kezdtem úgy szedni, hogy hajnali 4-re beállítottam a telefonomat, bedobtam a gyógyszert, aludtam tovább, így olyan volt, mintha nem szednék:D Kicsit átvertem magam:DDD

Aztán jött a másik véglet, amikor egyszerűen rosszul éreztem magam, ha nem friss volt a gyógyszerem, ha nem volt otthon minimum plusz 2 dobozzal (1 dobozzal elég 90 napra), most már eljutottam így 10 év után oda, hogy semmi betegség érzetem nincs. Reggel beszedem a gyógyszereimet azt a 4 db-ot (1 vérnyomás, 2 pajzsmirigy, 1 IR) és ennyi, élem az életemet, mindent csinálok és nem azon gondolkodok, hogy beteg vagyok:D

De az én betegségem, ugye nem annyira komoly, mint a tied...