Hogy lehet elfogadni az örökbefogadott gyermeket? (beszélgetés)

-én a helyedben büszke lennék a lányodra, hogy ilyen döntést hozott.

-Az örökbefogadott is a sajátja.

-Mi van, ha nem lenne egészséges, akit ő szülne? Vagy rossz gyerek lenne majd? Akkor is feltennél egy kérdést, hogy most hogy fogadd el a (saját) beteg/rossz unokádat??

Igen, sicc...

A kifejezés, amivel a vérszerinti gyereket illetik: "igazi".

Hát, elég szokatlan dolog ez, a többség semmiért ki nem hagyná szerintem, ha már gyermeket akar, a várandósság élményét, illetve nem cserélné el semmiért azt a tudatot, hogy az ő és a párja testéből jött létre az a harmadik lény, akit aztán közösen nevelnek.

Önmagában az örökbefogadás szerintem az egyik legnagyobb és legtiszteletreméltóbb dolog, ezért ha ezt elhatározta, akkor biztosan támogatnám benne.

Az magánvélemény, hogy egy gyereknél nincs baba, meg gyerek, meg kamasz, meg fiatal felnőtt, és felnőtt, és ezek közül csak bizonyos kategóriákat szeretek és fogadok el és vagyok hajlandó bajlódni velük, másokat nem.

Lehet, hogy valamiféle pedagógusi munkakörben is ki tudná élni a gyerekek, szerencsétlen sorsú gyerekek iránti vonzalmát. Szóval nekem furcsa ez az egész, de nem az örökbefogadással van a baj, sőt.

Most gyorsan megnéztem az adatlapomat, de nem találok rajta utalást, hogy miért ne érteném meg a fórum hozzászólásait.

Három gyerekemet felneveltem, boldog felnőttek, nagyon jól megállják helyüket a világban. Büszke vagyok rájuk! Minden korszakukra örömmel gondolok vissza és mindig éppen a jelenlegi a kedvencem:)

Félreértettél.

Nem azt írtam, hogy nem szerethető az örökbefogadott gyermek, hanem, hogy én sosem fogadtam volna örökbe, alázattal elfogadtam volna, ha nem születik gyermekem.

A gyerekeim párját pedig szeretem, de a gyerekeim a mindeneim. Unokás érzelemről még nem tudok nyilatkozni, majd ha eljön az ideje és megélem:)

Mert ezt érezni kell.

És annyira örülök, hogy nekünk mindkettö van!

Mert amig csak a kislany volt meg, volt aki kételkedett abban, hogy úgy tudjuk szeretni, mint az "igazit" (sicc).

Most már gyakorlati tapasztalatom van, hogy minimum ugyanúgy lehet szeretni!:)

Rengeteg kérdés van az emberek fejében az adoptálással kapcsolatban..., amit csak belülröl lehet megérteni.

De vallom, az életünk legnagyobb csodája.

Ha mar valaki aldozatnak nevezne azt amit egy gyerekke tett az mar regen nem szulönek tekinthetö .

Mindegy ha biologiai vagy adotiv, aki egyszer ugy nyilatkozik es az ugynevezett szulöi kuldeteset aldozatnak veli ott mar vege.

Egy gyerek sem kerödzködik e vilagra ha pedig mar itt van es szulöve valt az ember akor ne vegye aldozatnak hanem aldasnak!

Erről van szó :) Benne van az apja "vére" is a gyerekben, mégis sajátjának tartja. Az unokájában egy egész másik család van benne, mégis hiszi, hogy az erősebb kötelék mint örökbefogadás esetén.

Én csak megerősíteni tudom amit Pampalini írt korábban... azzal, hogy örökbefogadás útján váltunk szülőkké, a házasságunk, a kapcsolatom a férjemmel sokkal erősebbé vált, mintha simán született volna néhány gyerekünk. Aztán amikor megérkezett a lányunk, és amin vele keresztülmentünk, egy életre összekötött mindhármunkat. Egyikünk sem lenne az aki a másik kettő nélkül. De ezek szerint van aki ezt nem képes elhinni, még ha belelát is az életünkbe.

Az unokát sem úgy szereti a nagyszülő mint az anya...

Én abban hiszek, hogy az igazi szeretet nem attól függ, van-e vérségi kötelék vagy nincs...

Az unoka pedig csak fele részben a te véred, a másik fele attól az "idegentől" jön, akit nem szeretsz annyira mint a gyerekedet...

De az adatlapodat látva azt hiszem nincs értelme vitázni ezen, soha nem fogod megérteni amiről beszélünk.

Olvasod egy jó ideje a naplómat (ha olvasod)... neked mi jön le belőle? Az hogy a szeretet a vérségi köteléktől függ? Nagyon sajánlom azokat akik így érzik...

Igazad van, aki úgy érzi nyilván örökbe fogad, én soha tettem volna.

Érdekes a kérdésed a fórumindítóhoz...

Nem tudom, mekkora gyermeked van, van-e párja...

Az, hogy elfogadom, nem azt jelenti, hogy ugyanúgy szeretem, mint a gyerekemet. Szeretem, de másképpen.

kedves mmacus, odafenn az a 'Valaki' bizony különbözö modokon epit csaladot es az örökbefogadas az annak - egyik ösidöktöl fogva egeszen napjainkig - jol bevalt modja.

a foruminditotol csak azt szeretnem megkerdezni, hogy a gyermeke partneret vajon el tudja-e fogadni. mert ugye, valamikor ö is 'vadidegen' volt...

Nem véletlenül tettem idézôjelbe a szót...

Véleményem szerint tiszteletet, megbecsülést érdemelnek azok a házaspárok, akik gyermeket fogadnak örökbe!

Ha esetleg úgy alakulna, mi is örökbefogadnánk!Több ember életét megmenti, mint gondolnánk!

Akit én nagymamámként ismertem és szerettem, az igazi nagymamám legjobb barátnője volt. A vérszerinti nagymamám még évekkel a születésem előtt meghalt, így "jelentkezett" a barátnője nagymamának. Egyszer, még fiatalasszony korában felfázott egy jégesőkor és nem lehetett gyereke. Ő is örökbe fogadott egy kislányt és a legnagyobb szeretetben nevelték a férjével. Aztán a férje meghalt, a kislány felcseperedett, férjhez ment és egy másik városba költözött. Így lett nekem egy örökbefogadott nagymamám!:)

Gratulálok Nektek!

Remek emberek vagytok!

Bár, mindenki így gondolkozna, sokkal kevesebb bajba jutott gyerek lenne!

Nagy ölelés ezért (is)!

Köszönöm a kedves szavakat.

Biztos, hogy okkal történt igy.

Az örökbeadó anyuka egy remek ember, szinte minden nap eszembe jut...mit is érezhet.

Annyi szörnyüséget hallani, felnézek rá, és minden

tiszteletem az Övé, hogy ilyen felelösségteljes döntést hozott. (Ö a mélyszegénység miatt döntött igy, tudta, ha megtartja a picit...talán az összes gyermekét elveszik Töle)

Minden erönkel azon leszünk, kislányunk megismerhesse majd a szülö anyját, es a testvéreit.

A kislány meg...ótejóég, egy zsivány tünemény! :))