Hogy építsd fel magad, ha a szüleid nem jól szerettek? (beszélgetés)

Ez egyébként borzasztóan tipikus viselkedés az ilyen szülőktől, nálunk is dettó ugyanezek a dolgok történtek később.

Ha megkérdeztem, miért nem megy ez másképp, lényegében nekem is az volt a válasz, hogy felnevelt, volt kajám meg ruhám, mit elégedetlenkedek?

Ha felhoztam valami sérelmet, azonnal ment a tagadás, ááááh, nem dehogy, ilyen soha nem történt, nem is igaz.

Ha megpróbáltam beszélgetni, semmire nem lehetett jutni, nyomban oda kellett kilyukadni, hogy nekiállt mártírkodni és rám tolni a felelősséget, mintha gyerekként nekem kellett volna az ilyen helzeteket kezelnem tudni.

És igen, bennem is ott van néha a kisebbrendűségérzés, mert folyamatosan kaptam, hogy sz*r vagyok, én van egyfajta bizonyítási vágy, hogy megmutassam, mennyivel több vagyok, mint aminek megpróbáltak beállítani.

Mondjuk, nagy szerencsémre, én azt látom, hogy most felnőttként is teljesen más a személyiségem, más a hozzáállásom mindenhez, biztos van valami, amiben hasonlítunk, de nem sok mindenben.

Elfogadtam, hiszen változtatni úgy sem tudok rajta.

De folyamatos megerősítésre van szükségem, és az azt hiszem így lesz amíg élek.

Minden nap dolgoznom kell rajta, hogy ön magamnak jó legyek. Hogy ne a szomszédnak, meg a főnöknek, meg akárkinek...Hogy tökéletlenül is elfogadjam magam...bár a környezet ebben nem sokat segít. De ez van.

No jó, ez azért durva. Ezek tényleg gáz dolgok. A legnagyobb gáz nem is a megtörténte, hanem anyukád viselkedése. De ez neki is ugyanolyan gáz, csak hát az a korosztály még nem mert kiállni magáért.

Ezek tényleg komoly dolgok és traumák.

Kerdezni nem tudsz, de ha elne sem kapnal valadzokat. Azt szoktak javasolni a pszichologusok, hogy irj levelet neki felsorolva az osszes serelmet, erzelmet, ami epp eszedbe jut, az agy nem tud kulonbseget tenni, hogy valoban megtortent-e vagy sem es megkonnyebbulsz.

(Kiprobaltam es tenyleg hatasos volt)

Nincs lelkiismeretfurdalásom. Többször próbáltam közeledni, de nem megy. Nem tudok túllépni, a haragomon, és a hiányérzetemen. De urolkodom magamon. próbálom elfogadni, hogy ő így élt, neki ez elfogadható volt. (egyébként nem maradt el a verésben, és a "büntetésben).

Az öcséimet ő sem bántotta, sőt egymást sem a mostohaapámmal. Látszólag szerették egymást. Persze felnőtt fejjel már más árnyalatot kapnak az azóta megismert részletek. Szülőként, párkapcsolatban élőként már fel villannak dolgok, hogy talán nem minden habostorta ami annak látszik.

Igen azt gondolom, hogy tényleg elfelejtette ezeket a dolgokat. Az öcséimmel sem felhőtlen a kapcsolatom, inkább semmilyen. Egy-egy mondatukból csak az jön le, hogy a kissebbik hál'istennek nem emlékszik, a nagyobb meg talán nem biztos, hogy amire emlékszik az megtörtént.

Ezt nem is bolygatom, nekik nem kell az én démonaimmal megküzdeni.

Sajna tudatosan kell bizonyos helyzetekben kiállni önmagamért, nem jön természetesen..

Szerettem volna megkérdezni a mostohaapámat is, lettek volna kérdéseim, sajnos meghalt mielőtt felnőttként szembenézhettem volna vele. Arra gondoltam, hogy ha félelem nélkül tudok a szemébe nézi, kultúrált emberként beszélni (és nem sírásra görbült szájjal, remegő gyomorral) segíteni fog a jövőbeni életemet könnyebbé tenni. Legalább is lerakni a súlyos hátizsákom egy részét..Hát ez kimaradt.

Nem rosszindulatbol tagad, igy vedekezik a tortentek ellen, tenyleg torlik az agyukbol ezeket a torteneseket.

Ha javasolhatok valamit: barmit teszel onmagadert tedd, ne magad ellen!

Es ne erezz lelkiismeret-furdalast, amiert nem szereted, nem is kell szeretned, hisz o kellett volna a gyermekeit megvedje!

Amit mondasz így van. Megpróbáltam beszélgetni. De semmire nem jutottam. Ahogy írta valaki (talán a fórumindító) megfagyott a levegő. Amikor megkérdeztem, hogy ha már elfogadott volt, hogy vernek. azért nem jutott eszébe, hogy legalább akkor védjen meg amikor a nevelőapám a földön rugdosott, felháborodva közölte, hogy miért mondok ilyen? Ilyen nem volt! Az igaz, hogy - néha- megvertek, de nagy verés nem volt sose.

Én ültem vele szemben, és szinte láttam magam előtt amikor emeli a kezét, hogy vesszővel, nadrágszíjjal, fakanállal, vagy ami épp a kezeügyébe esett. Aztán másnap nem mentem tesiórára, mert szégyeltem a testemen lévő kék, zöld, lila hurkákat.

Kívülről mi is minta család voltunk, anya apa három gyerek. Csak a szomszédok tudták..

és a két öcsém...mert ők soha nem kaptak egy pofont se.

Hát anyámat nem tudom szeretni úgy igazán.

és ezen még a pszihoterápia sem változtat. Elfogadom, mert anyám, de soha nem lesz köztünk anya-lánya viszony. A sors fintora, hogy nagyon hasonlítok rá, csak tükörbe kell nézni. Sajnos a természetünk is hasonló, de igyekszem nem úgy viselkedni ahogy ő. pl soha nem vertem meg a gyerekeimet (egy kicsit neveletlenek is, talán átestem a ló túloldalára).

Egyébként egyedül értem el az életemben mindent, ill a párommal, de MINDIG a mai napig sokszor kell magammal küzdeni, dolgokért, az igazamért. Túl lépni, a belémnevelt kissebbrendűségi érzéseken. A "te nem leszel senki, nem vagy képes semmire, nem lesz soha semmid....

Ezt mind nekik köszönhetem és szerintem az egész életem erről fog szólni, hogy küzdök önmagam ellen (azért sikerül).

Ez teljesen rendben van.

Csak neked valahogy jobban elhiszem, hogy tényleg gáz volt, ami volt, már te is nagyobb távlatból látod. Persze, hogy van ilyen, hogyne lenne, sajnos sok is. Itt inkább az szokott a baj lenni, hogy még ennek ellenére is ragaszkodik a gyerek a szülőhöz, és ezredszer is megsebződik. Szerintem tök jól teszed, amit teszel.

Csak támadt a fórumindítónál olyan érzésem, hogy azért ott annyira-annyira nem voltak nagy bajok, csak voltak, mint szinte mindenütt vannak.. Csak most ért abba a korba, mikor már "kicsit" felnőtt, kinyílt a szeme, vagy akár komolyabban olvasott ezekről a témákról, vagy az eddigiekhez képest másféle emberekkel találkozott.. És most még minden szép, ami másnál van, és csúnya, ami vele volt.

Én kicsit így éreztem, de persze nem biztos, hogy így van. Nem azt mondom, hogy irreális, amit mond, csak nekem kicsit más súlyúnak tűnik, mint az, amit Te mondasz.

Látod, ebben igazad van.

Nekem tényleg rossz szülők jutottak, tényleg kemény volt a gyerekkorom, és borzasztóan mélyen megmaradt bennem, anyám hányszor megalázott azt kihasználva, hogy függök tőle. Most egy évben alig 1-2 alkalommal találkozunk, de nem tagadom, van olyan, hogy történik valami, és érzek valamiféle kárörvendést, hogy na, most ő függ attól beszélek-e vele és most bosszúból én használom ki a helyzetet. Pl. nem hívtam meg a diplomaosztómra. Biztos megsértődött, de azt éreztem, most legalább megtudja, milyen következménye vannak annak, ahogy velem viselkedik/viselkedett. Vagy pl. a karácsonyt mindig a párom szüleivel töltjük, elégtétellel tölt el, hogy tudja, hogy azért velük vagyunk, mert jó a kapcsolat velük és szeretem őket.

Na, ez kérlek, a sérelmekben való elmerülés és visszaköpködés. Egyáltalán nem jó dolog, tudom ezt én is, de legalább őszinte vagyok, hogy igenis néha érzek ilyesmit. Éppen azért gondolkodom rajta, hogy megszakítom a kapcsolatot, mert azt érzem, hogy amíg összeköt bennünket bármi is, addig én nem tudok túllendülni a dolgon, mert akaratlanul is ilyen érzelmek törnek fel bennem. Én NEM akarok elégtételt vagy kárörvendést érezni, és ezzel mérgezni az életem, de előtör az emberben.

Van egy olyan érzésem, hogy nem tudok tovább jutni, amíg tart a kapcsolat. Mert megbocsátottam, de felejteni, na az nem megy. De tény, nem is segítenek rá.

Füleslánya!

Írtam neked a pajzsmirigyes fórumba!

Volt egy szomszédom, aki a teljes keresztnevén szólította a kisfiát, mert neki az a név úgy tetszett. Zoltán így, Zoltán úgy….

Én Zoli, vagy Zolikának hívtam.

Egyszer azt mondja a gyerek: Az én anyukám nem szeret engem, mert soha nem becéz.

Már nagyobb volt, mire megértette és anyukájától el kellett fogadnia, de mindenki mástól a becézőbbet szerette, mert neki ez hiányzott.

Ebből okulva én megkérdeztem az unokáimat is, hogyan szeretik a nevüket hallani. Eddig minden kicsi a becézőt választotta. A nagy már változtatott. :)

Nem mindegy az indíttatás. Gyerekként érezhetted, hogy anyukád nem azért vert el, mert rajtad töltötte ki a dühét, hanem mert kiérdemelted. Az egészen más. Engem is elvert egy párszor a nagymamám, amikor rosszat csináltam, de akkor ösztönösen éreztem, hogy rossz fát tettem a tűzre, és egy kicsit se csodálkoztam a következményen. És nem is haragudtam a nagymamámra.

Más az, amikor a szülő hideg vérrel veri el a gyerekét, vagy hirtelen felindulásból, de úgy, hogy a gyerek nem csinált semmit. Ezt a gyerekek érzik, mert nem hülyék. Jobban érzékelnek olyan dolgokat, amik a háttérben zajlanak, mint a felnőttek.

Persze, egyetértek.

De minden feldolgozási folymat, és segítség ellenére se a visszaköpködés legyen a fontos, meg az elmerülés a saját sérelmekben, hanem a továbbadás, és a továbbjutás.

Általában a szülő is jót akar a gyermekének, nagyon nagy baj van, ha nem (pl. van olyan szülő, aki a gyermekével akarja átéltetni azt, amiről ő gyermekként lemaradt, nem veszi figyelembe, hogy nem egyezik a gyermeke képességeivel vagy elhatározza, hogy szigorú/engedékeny szülő lesz, nem veszi figyelembe, hogy a gyermeke pont nem az a típus, stb., stb.).

Minden igyekezetünk ellenére is követünk el hibákat, mert szülőként sötétben tapogatózunk: egy gyermek nagyon kevés esetben tudja megfogalmazni, hogy mi jó, mi nem jó a számára, ő csak azt érzi, hogy valami nem klappol a történetben. Amikor középiskolás koromban felmerült a téma az osztályban, hogy kinek meséltek a szülei és kinek nem, én is hazamentem és számonkértem a gyermekkori esti mesét a szüleimen, nemrég jutott eszembe, hogy ugyan nem volt minden este, de havi szinten diavetítés volt nálunk, ott voltak a szomszéd gyermekek is. Ezt teljesen elfelejtettem.

Visszafelé már nem működik semmi,előre érdemes nézni és igyekezhetünk, hogy mi ne kövessük el szüleink hibáit, mi másokat fogunk, amelyeket majd a gyermekeink fognak felróni nekünk. Kritikát fogunk kapni, így is, úgy is, erre jó időben felkészülni, viszont, ha az a gyermek érzi, hogy szeretjük és meghallgatjuk, olyan nagy bajt nem követhetünk el! Ezért szoktam hangsúlyozni, hogy az egyén elsődleges célja az kellene legyen, hogy ő saját maga lelkileg jól legyen, mert a gyermek számára nem az a minta, amit mondunk, hanem az ahogyan élünk.

"Olyan könnyedén tanácsoljátok, hogy "változtass".."

Akik ezt tanácsolják, azok valójában sosem változtattak semmin a felszínen eladják, hogy kiléptek bizonyos helyzetekből, valójábna pedig a szüleik mintáján, és hibáin kérődznek.

Igen, tökéletes szülő nincsen, de hibák és hibák kzött is van különbség.

Én most jutottam abba a szakaszba, hogy merek már igazán dühös lenni a szüleimre-visszanézve elképesztő dolgokat műveltek-és ég és föld ahogy velem bántak, és ahogy én bánok a fiammal.

Nyilván ők ennyit tudtak, ennyi volt az érzelmi érettségük, stabilitásuk, a következő generációnak az a "dolga", hogy tompítsa az előző generáció hibáit-és persze hibázni mindenki fog, de nagyon nem mindegy, hogy mit és mennyire.