Házi csótánykám története

Pár évvel ezelőtt a volt barátommal betértünk egy állatkereskedésbe nézelődni, valamilyen kisállatot szerettünk volna.

Körbejártunk mindent, de nem találtunk olyan állatot, ami tetszett volna.

Mikor aztán az asztalhoz értünk, láttam bogarakat, szöcskéket és... a csótányokat.

Egészen picikék voltak még, az eladó pedig mondta, hogy ezek tenyésztett csótányok, nem fognak nekem károkat okozni. Természetesen tartsuk őket, ha lehet, nem szabadon. Hát ezt mindjárt gondoltam! Egy kisfiút és egy kislányt kértünk.

Hazaértünk velük, és egy gömbalakú üveg terráriumba lettek téve.

A csótányok mindenevők. Hát mi a mieinket bizony vegáknak szoktattuk. Minden zöldséget megettek, nem is volt velük semmilyen gond.

Meglepő, mindenki azt hiheti, hogy a csótányok rettentően szaporodnak. Nos a mi példányaink nem szaporodtak túlzottan. Mondhatni inkább lusták voltak nagyon.

Szerettek elbújni eleinte, faforgácsot tettünk nekik be a terráriumba, és zöldségeket, persze kisebbeket hogy tudják őket emészteni is.

Megnőttek, jó nagyok lettek, és soha nem akartak kiszökni a helyükről, jól érezték magukat.

Sőt! Többször benyúltam hozzájuk, lehetett őket simogatni, kézbe is lehetett volna venni, nem szöktek volna el. És bevallom őszintén, csótány ide vagy oda, szerettük őket.

Egyszer aztán arra lettem figyelmes, hogy nem ketten vannak, hanem már hárman!

Örültünk neki, de ugyanakkor az anyacsóti meghalt egy nap múlva...

Aztán idővel ők ketten is elpusztultak, mi pedig úgy döntöttünk, hogy nem lesz több csótányunk, mert idő közben lett egy degunk.

Nem akartam szadista lenni, így el lettek haláluk után temetve. Egyébként egy gombostűvel átszúrva lehetett volna csinálni belőlük szép díszt, úgy ahogyan a lepkéket szokták kitenni.

Szeretem az állatokat.

Természetesen ha otthon rendes csótánnyal találkoztam volna, biztos, hogy megölöm. De ők mások voltak, rendes okos kis csótánykák, akik nem akartak nekem a lakásban mászkálni és rongálni.