Ha a nagyszülő cipeli a gyereket. Mit tennél, hogy fogadnád, vagy fogadod a helyzetet? (tudásbázis kérdés)

A nagyszülő már nem akarja nevelni, csak szeretni...

Ez odáig érthető, de a szeretgetésének ne legyen hátránya. Ez kb. olyan mondat, mint mikor a nagyobbiknak én nem engedtem édességet evés előtt, a mama persze a konyhában titokban odaadta neki. Tudod mi lett a vége? A nagyobbik, ha ott vagyunk már semmibe vesz, ha mondok vmit, akkor "mama ugye megengeded", meg a "mama ezt mondta" felkiálltással megteszi és kész. A tekintélyem meg sehol...

Valami félreértés kerekedik, lassan úgy érzem talán rosszul tettem fel a kérdést.

A kicsi energiabomba, mindjárt másfél éves és 9 hónapos kora óta önállóan megy. Ha már egyszer jól megy, már fut is, szereti felfedezni a világot, akkor miért kell visszatartani? Vagy ha leteszik fogni mind a két kezét, úgy járatni amikor már több mint fél éve tökéletesen megy?

Soha nem mondtam, hogy ha vágyik rá a kicsi, n szeretgessék, vagy ölelgessék. De totál felesleges rászoktatni hétvégente arra, hogy egész álló nap kézben legyen, mert itthon neki lesz rosszabb. Én nem tudom és nem is akarom egész nap cipelni, amikor annyi felfedeznivaló van, annyi érdekes dolog.

És az elfáradás? Én még nem láttam elfáradni a kicsit, csak délben leteszem aludni, akkor is csak max. 3/4-órát alszik és estig nincs megállás.

Ha pedig sétálunk messzebbre, ott a babakocsi nem?

Én is felveszem, ölembe ültetem, szoptatom. De nem szeretném 3-4-5 évesen is cipelni, vagy nyavajogni hallani, mint sok gyerek akik nem hajlandóak két lépést se megtenni, már mondják: elfáradtam...de a fagyizóig lehet futni:)

1 éves gyereknél nem ritka a felvevés...

azt látnátok, mikor nálunk mama a 9!!!!!!!!!!!! éves fiamat ülteti az ölébe és pöszén nyarvog neki...na ettől aztán föláll a szőr!!! már a gyerekre szóltam, hogy ülj már egy másik székre, mert rossz látni ahogy kínlódsz.... ha már a nannyónak nem tünik fel...

Nekem sem azzal van gondom, hogy felveszi és dajkálja, hanem azzal, hogy folyamatosan ölben van. Csak egy egyszerű példa: kimentünk az udvarra, hogy a gyermek levegőzzön, sétáljon és szaladgáljon. Anyósra úgy kellett rászólni, hogy tegye már le, mert egész délután az ölében hordozta. Nesze neked mozgás a szabadban.

Apu meg apósom megértik azt, hogy nem hurcolják ha kell ha nem. Anyu meg anyós állandóan. Ebből nagyon sok vita volt, de még mindig ők vannak megsértődve mert nem vehetik fel a gyermeket. Zárójelben jegyezném meg, hogy ha anyós szól a gyereknek, hogy "gyere mamához" a gyerek már szalad el előlle, mert nem szereti ha nyúzza és ráadásul úgy fogja, hogy húzódik a kis nunija is. Csecsemő kora óta nem képes rendesen megfogni a gyereket. A látványtól is feláll a szőr a hátamon, hát akkor szegény gyerek mit érezhet.

Biztos igazad van a fájdalom ügyében, rossz lehet a nagyszülőnek a tiltás. De én meg sajnos úgy látom, hogy a nagyszülők - tisztelet a kivételnek - mindent jobban akarnak tudni. És ebből lesz a "tiltás". Ami adott esetben nem is tiltás, egyszerűen csak egy más nevelési forma, amit el kéne fogadni. Tudomásul venni, hogy a felnőtt gyerekem valahogy valamit máshogy akar tenni a saját gyerekével mint ahogy én tettem. És tisztelni annyira a saját felnőtt gyerekemet, hogy adott esetben eldönthesse: arra szeretné szoktatni a saját gyerekét, hogy cipelik, vagy arra, hogy a saját lábán jár. Ezt egy szülőnek szerintem jogában áll kérni, és egy nagyszülőnek pedig nem kéne személyesre venni, ha ilyenre kérik. Ez nem tiltás, szimplán egy kérés a szülő részéről.

Én sajnos azt tapasztalom, hogy ha kérek valamit, anyósom vagy meg sem hallgat, vagy mintha a falnak beszélnék. És ha én éppen arra szoktatom a gyerekemet, hogy ha befejezte a vacsit, mehet játszani, de minket ne ugráltasson, mert mi még vacsizunk, ráadásul ezt el is mondom a nagyinak, aki persze azonnal felugrik, hogy játszon a gyerekkel, akkor igen, udvariasan, de hangsúlyosan felhívom a nagyi figyelmét, hogy épp az imént mondtam, hogy ennek az ellentétére szoktatjuk a gyereket. És elvárom, hogy ő is így tegyen, ne vonja kétségbe a gyerek orra előtt a szülői kompetenciámat, mert utána én fogok kínlódni a gyerekkel. Ha ez tiltás, hát bevállalom, de ez szerintem nem tiltás. Már csak azért sem, mert érdekes módon az én anyukám megérti, és eszerint cselekszik. És a gyereknek is az a jó, ha egyértelmű, és azonos üzeneteket kap a felnőttek felől.

Azzal egyetértek, hogy sokszor sajnos egyik oldalról sem képesek az emberek normális, tisztelettudó hangnemben kommunikálni, és ilyenkor jön a konfliktus. De én nagyon udvarias és kedves vagyok, ezért nem látom be, miért nem lehet a kérésünknek eleget tenni?

De jó is lenne, ha mindenhol így működne! Én a nagy gyerekeimenk azt szoktam mondani, hogy ha én ott vagyok, akkor nekem fogadjanak szót. Így mindig megkérdeznek mindenről.

Hidd el, nagyon bosszantó tud ám lenni, ha direkt az ellenkezőjét csinálják a nagyszülök. Meg tudja keseríteni a napokat. Mert nyilván nem csak az unoka cipeléséről van szó, hanem másban is ellen mondanak. Tapasztalat. :(

Mi a férjemmel azt csináljuk, amit a szülők megengednek. Voltunk sétálni, amikor az egyik fiú megszólalt, hogy fáradt, vegyük fel. Mivel a menyem mondta neki, hogy nem, van két lábad, így nem is tettük meg. Szerintem az a helyes, ha egy szülő összhangban van a nagyszülőkkel.

Amúgy, szerintem azért nem kellene ebből akkora nagy problémát csinálni, hogy a nagypapa cipeli a gyereket. Nem hiszem, hogy a gyerek örök életében ezt fogja igényelni. Ez egy ilyen időszak, meg kell vele békélni.

szerintem egy 1 éves kisgyerek hamar elfárad a sétában, a testi közelség is fontos, ezért veteti fel magát.

Később nem fogja, már neki lesz kényelmetlen.

Anyukám sokat cipelte a nagyobbik lányom még 2-3 évesen is, de velem nem csinálta, nem voltam rá vevő, elég súlyos volt akkor már a popója:)

A kicsi most két éves, néha felveteti magát, bár csak 11 kg:)

Igazad lehet, biztosan ilyen is benne van a pakliban.

De azt azért ne feledjük, hogy egy unoka nem a saját gyerek.

Többen írtuk, hogy az erőszakos cipeléssel van a baj, nem pedig a dajkálással.

Ha az én fiam az anyósom ölében van, és jó ott neki, én sem szólok. Akkor szólok, ha menni akar a kicsi.

Nálunk is cipeli anyu, és nálunk is tépi a ruhámat, hogy vegyem fel. Ha éppen van rá lehetőségem (pl. nem pont főzök), én felveszem és viszem egy kicsit. Aztán leteszem. Anyunak szoktam mondani, hogy van a gyereknek két lába, de anyu ugyanúgy cipeli. Mert nagymama. Unokaöcsémmel is ezt tette, és idővel a gyerek megtanult különbséget tenni: a szüleinél nem kéredzkedik fel, anyunál meg igen.

És azért még valami nekem eszembe jutott, amit hajlamosak vagyunk elfelejteni. Egy ilyen pici emberke mindent alulról lát. Neki nagyon izgalamas lehet fentről, a felnőttek szemszögéből nézni a világot. Én azt vettem észre a fiamon, hogy sokszor azért veteti fel magát, mert kíváncsi arra, amit mi látunk, de ő nem (pl. mi van az asztal tetején, a konyhapulton, a kerítés mögött). Szóval ez nem feltétlenül arról szól, hogy "cipelteti magát mert kényelmesebb, mint menni", hanem lehet szimpla kíváncsiság is.

Azzal egyetértek, hogy szülőként nagyon nehéz ezt kezelni. De ugyanilyen nehéz lesz a csokit eszünk vagy nem, tévét nézünk vagy nem témát kezelni, amiben jó eséllyel szintén engedékenyebbek lesznek a nagyiék. :)

Na igen. Ez lenne a normális. De sajnos vannak olyan nagyszülők, akik erőszakkal is, de felveszik az unokát...

Anyósomnál nem szeret lenni a fiam. Feszíti magát, ha felveszi, de akkor is úgy kell szólni, hogy tegye le a gyereket, mert menni akar.

Mondja is neki anyósom, hogy nem érdekel, akkor is felveszlek...