Gyertyaláng

Az idei nyár mára csak emlék: az életet adó, tápláló, mosolyra derítő napsugarak egyre kevésbé szórják derűs, ragyogó fényüket. November elejére, a természettel együtt változva, az ember is lassúbb, nyugodtabb tempóra vált. Rövidülő nappalok, hosszúra nyúló éjszakák a hűvös szél sikolya, a gyorsan vonuló felhők mind sürgetve, fedél alá parancsolják az embert. A naptár lapjai lassan hullnak, hétfőtől vasárnapig, mint a fáradt őszi falevelek, egyik a másik után. Az idő múlása is mintha lelassult volna: a naptár is tartogat kiemelten hangsúlyos napokat. Miért is? Ezidőtájt a figyelmünk, emlékezetünk, minden érzékünk és érzéken feletti mivoltunk messze távol tekint a megszokott kereteken. Van egy nap az évben, amikor talán át tudunk lépni mulandóságra ítélt dolgaink fölött, s a földi időbe zárt ember az egekbe kaphat betekintést.

Talán.

November elseje, Mindenszentek, a Halottak napját előzi meg.

Mindenszentek napja az összes üdvözült lélek ünnepe. III. Gergely pápa a VIII. században indította útjára ezt az ünnepet, amikor a Szent Péter Bazilika egyik mellékkápolnáját nemcsak minden vértanúnak, hanem „minden tökéletes igaznak" a tiszteletére szentelte.

A kereszténység terjesztésével a pogány ünnepek, hagyományok azonos helyét lassan felváltotta az új „ünnep”. 835-ben Jámbor Lajos császár (IV. Gergely engedélyével) hivatalosan is ünnepnek ismerte el, és attól kezdve a Mindenszentek az egész kereszténység ünnepe lett.

Előestéjét a halottak estéjének is nevezik, ilyenkor sok helyen hosszan, akár 1-2 órán át is szólnak a harangok a halottak tiszteletére, emlékezetére. A temetőkön, sírkerteken hatalmas virágkoszorúkkal, gyertyalángok fényének meghitt ragyogásával vonul át az élet.

Mi is történik ekkor? Akinek szeme van, az látja, akinek füle van, hallhatja, az élet él és élni akar. Benned. Bennem. A másikban. Az élet ott ül a sírbolton, hozzánk beszél, ha figyelmesen hallgatunk. A relatív időn túl, gondolatok, emlékek, érzések táncolnak elevenen a gyertyalángban.

Szinte naponta megküzd az ember az idővel és az elmúlással. A legkisebb hétköznapi problémáktól kezdve: elaludtam, lekéstem a buszt, a határidős munka csúszik, az értekezletre nem érkeztem időben, nincs időm a fodrászra, kozmetikusra, a nagybevásárlásra, a számlafizetésre... Hoppá, megint eltelt egy hét, egy hónap, egy év! Egy ránccal több, két kilóval nehezebb, öt centivel nagyobb. Jön a műhaj, műfog, műszempilla, műmell. Eltolódott másik időpontra ez a program, az a program, a baráti beszélgetés, a gyerekek esti meseolvasásáról nem is beszélve.

A mai ember rohanó élete maga a megvalósult téboly. Mindenki sikeres, hosszú életet szeretne élni, természetesen. Csak, ami a felszínes színjáték mögött igen gyakran lapul, az maga a gyötrelem. Mindegy, hogy kunyhóban vagy luxusvillában lakik, amikor az ember az élet homokórájának rohamosan hulló perceit számolja vakrémülettel. Nőként gyakran (b)ámulok, milyen komikus és bizarr egy ötvenpluszos, miniszoknyás, rövid topos nagymama, aki lányával próbál szánalmasan és reménytelenül konkurálni a homokóra a gyorsan tovatűnő percek ellenére. S milyen nagy tiszteletet érdemel(ne) az élettapasztalat, a bölcs homlokredő, vagy az ősz, deresedő haj, egy mosolyt nem elrejtő ránc a nagymama arcán...

A hétköznapok kalodájába zárt, gyötrődő, félelmeivel és problémáival küszködő ember nem tudja végiggondolni élete igazi értelmét. Ahogy azt sem, ha született, miért hal meg.

Az anyaméhből kiszakadó, felsikoltó születés és a koporsóba való alászállás közt, van valami, amit a ráció szűk keretei közt nem érthet az ember: miféle sorsalakító hóhér szabta rá ezt, vagy azt az életfeladatot, terhet, gondot, bajt és a sok-sok örömöt is? Az ember sodródjon át vakon az életen, vagy szabad akarata alakíthat, utat vághat neki a kívánt módon?

„Lenni vagy nem lenni?” – ahogy a dán királyfi is kérdezi.

A sikeres, tartalmas életre nincs egységes recept, de tény, hogy a legtöbb, amit egy ember a másiknak adhat: az IDŐ. Idő az életéből vele, mellette. A minőséges, tartalmas együtt töltött idő felülír bármilyen luxuscikket, gyémántgyűrűt.

Kozmikus időszámítás szerint az ember csupán 15 másodpercet él a földön. Milyen röpke másodperctöredék e léptékekkel mérve egy átlag emberélet? Keresztény hagyományunk és ünnepeink egyike alkalmat kínál, hogy szembenézzünk a mulandóval és az elmúlhatatlannal, az értelemmel és a messze fölötte állóval, s akár csak egy gyertyaláng is milyen magasra lobban, messze távolról üzen.

Szerző: Nagy Csivre Katalin

Megjelent partneroldalunk a Netbarátnő hozzájárulásával.