Főoldal » Fórumok » Egyéb témák » Fius anyák és menyjelöltek fórum

Fius anyák és menyjelöltek (beszélgetős fórum)


1 2 3
2009. aug. 30. 09:57
Már régóta nem jártam itt, sok minden történt azóta velem, velünk. Sajnos a pár hónapi együttélés nem a legjobban alakult, ez csak részemről van igy. Mert a menyjelölt kislány továbbra sem csinál semmit, nem segit semmit. Ahogy felkel az asztaltól ugy hagy mindent, gondolja majd én megcsinálom. Még a szobát sem teszi rendbe, csak a gép előtt ül folyamatosan. Az a nagy bajom, hogy nem birom a rendetlenséget és én megcsinálom helyette is. Már nagyon sokszor megbeszéltük kinek mi lenne a feladata, igéret van ezerrel, de más nem történtik. Kezdek besokalni.
73. Rozgó
2009. máj. 26. 14:31

Köszi, hogy a 31. hsz-ra "annyi" válasz érkezett...

Most már nem kell, köszönöm, nem jövök többet.

2009. jan. 26. 17:03
Mindenkinek kellemes estét kivánok!
71. Black-Gold (válaszként erre: 70. - PiciLeány)
2009. jan. 2. 06:40

Szia!


Boldog uj évet kivánok neked és minden forumozónak!


Gyakorlatilag mindenben: pl együtt eszünk akkor én teritek, evés után ők rendet tesznek elmosogatnak stb (ez volt a problémám, szerencsére megbeszéltük és most minden rendben van)

70. PiciLeány (válaszként erre: 69. - Black-Gold)
2008. dec. 18. 17:10
Neked is Boldog Karácsonyt, valamint a családodnak! Végülis mire jutottatok, mi az optimális segítség terén?
2008. dec. 18. 17:06
Mindenkinek Boldog karácsonyt Kivánok
68. PiciLeány (válaszként erre: 67. - Raniko)
2008. dec. 15. 07:27

Igen, azt már többször hallottam, hogy majd az unoka meghozza a változást, bízok is benne. Az utóbbi időben látok pozitív jeleket. A tegnapi vacsorán is minden rendben volt. Még azt is megkérdezték, hogy van a kisfiú (nem szokták, tehát ez is pozitívum). Azt nem tudom, hogyan lehetne beszélgetést kezdeményezni, most egyenlőre kivárok. Konkrétan nincs semmi probléma mostanában, hiszen ritkán találkozunk, és lényegi dolgokat nem érint a beszélgetés...

Csak ez a féltékenység olyan felesleges, hiszen nem a felesége a fiának, anyának lenni vagy barátnőnek, ez teljesen más szerep... Persze, hallottam már mástól is ezt a féltékenység teóriát. Olyan mondta, akinek nem volt túl szerencsés a kapcsolata az anyósával, el is váltak, bár nem kimondottan ezért. Ugyanakkor két fia van, és azt mesélte, hogy tényleg tudatosan fel kell készítenie magát, ezt érzi, arra, hogy nem lesznek mindig mellette a fiúk, egyik 18 éves múlt, a kicsi pedig 16 éves.

Szerencsére Apu nem ilyen, sőt elég nagy a különbség az én szüleim és Párom szülei között, szerencsére.

67. raniko (válaszként erre: 63. - PiciLeány)
2008. dec. 14. 16:20

Sok sikert kívánok neked és jó egészséget,boldogságot a kisfiadhoz.

Azt írod kevés kellene a jó viszony kialakitásához.

Lehet hogy a most születő kisember megtöri a jeget.

Egy valamiben biztos vagyok és vallom is:ha valami problémánk van legjobb megbeszélni,elmondani.Annak nem sok értelmét látom ha duzzogunk és elvárjuk a másik embertől találja ki mi a baj.

Én nem mondanám hogy azért lettem ilyen mert nekem olyan volt az anyósom amilyen.Lehet hogy amit most írok sokan nem fognak egyet érteni de nekem ez a tapasztalatom.

Sok fiús anyuka féltékeny a menyére.

Ezt a pszihologusok biztosan tudományosan megtudják magyarázni én csak "józan paraszti ésszel"gondolom azt, ezt a nők a génjeikben hordozzák.Évekig nevelik a széltől is óvják fiúkat és egyszer csak befurakszik közéjük egy másik nő.Azt mondják a lányos apukák is ilyenek, csak ott a vőnek jut ki.

66. Black-Gold (válaszként erre: 65. - PiciLeány)
2008. dec. 14. 14:05

Szia! Már sokkal jobban vagyok.

Megbeszéltük a gyerekkkel dolgainkat és rendeződőtt minden. Ettől nagyobb karácsonyi ajándékot el sem tudok képzelni!

65. PiciLeány (válaszként erre: 64. - Black-Gold)
2008. dec. 14. 07:36
Neked is! Hogy vagy ma reggel?
2008. dec. 14. 06:34
Jó reggelt az ébredezőknek és jó kávézást!
63. PiciLeány (válaszként erre: 62. - Raniko)
2008. dec. 13. 16:03

Köszönöm szépen, hogy leírtad mindezeket, és örülök, hogy Nálatok jól működik ez a dolog.

Az biztos, hogy életemnek ez a része arra mindenképp jó lesz, hogy én majd ne úgy viselkedjek a 11 nap múlva születő fiammal, ahogyan Párom édesanyja viselkedik ővele, illetve velem. Bár, én is azt mondom, hogy fáj a hozzám való viszonya a szüleinek, de tudom, hogy mindenképp a Páromnak a legnehezebb. És valóban nagyon kevés kellene ahhoz, hogy akár jól is ellegyünk egymással, hiszen külön élünk, nem a szüleivel, tehát olyan óriási mértékben nem is kell, kellene alkalmazkodnunk egymáshoz. Hiszen így mindannyiunknak megvan a saját élettere.

62. raniko (válaszként erre: 61. - PiciLeány)
2008. dec. 13. 14:43

Nagyon köszönöm érdeklődéseteket.

Egy gyermekem van és teljesen természetesnek tartom ha már egy gyermek felnő a saját életét élje ne a szülei mondják meg kit és hogy szeressen.

Az én anyósom annak idején foggal-körömmel védte az anyai pozícióját.Ennek az lett a vége hogy mivel nem volt hajlandó velem semmit megbeszélni én sem vettem a fáradságot hogy bármit is elmondjak,megbeszéljek vele.Sajnos már nincs közöttünk de ,hogy őszinte legyek,a folytonos áskálódásával igazából nem engem bántott meg hanem a fiát.Ha belegondolunk legjobban a párunk szenvedi meg a torzsalkodást-igazat kellene adni nekünk is és az édesanyának is.

A kérdésedre válaszolva:én az "első perctől" fogva tudtam (mármint amikor megtudtam hogy fiam lesz)hogy egyszer más is fontos lesz az életében.

Engem így neveltek.Az anyukám a mai napig emlegeti az apai nagymamámat.És csak jót mond róla.Befogadta és elfogadta.Valószínű nálunk ez a természetes.

Már két éve élnek együtt a fiamék és az első időkben a menyem is és én is megvoltunk ijedve egymástól.Én azért mert a fiamnak (habár 24 éves) ez az első igazán mély kapcsolata a menyemnek meg mindenben alkalmazkodni kellett.

De mindenkinek csak azt tudom tanácsolni,én ezt tartom természetesnek, ha valami bajom van a másikkal vagy valamit nem úgy gondolok,megkérdezem,megmondom és az a jó ha nekem is megmondják ha hülyeséget csinálok.Az másik dolog hogy azon nem szabad megsértődni ha őszinték velünk.Nem hiszem ha az ember magában tartja a sérelmeit és azt várja hogy a másik kitalálja hogy neki mi a baja az jó útra vezet.

Ne értsetek félre, nem azt mondom hogy könnyű és természetes egy "idegen" embert közel engedni magadhoz de a fiamhoz tatozik és az ő boldogsága nekem mindennél fontosabb.Látom hogy boldogok és most ez számít.Nekem sem időm sem pedig energiám nincs arra hogy azzal foglalkozzam hogy majd jövőre vagy két év múlva mi lesz.

Nem tudok tanácsot adni hogy kell jó kapcsolatot kialakítani, mert minden szituáció más és más.Egy biztos: mindenkinek alkalmazkodni kell, és ha kell,tudjon engedni is az elveiből.

61. PiciLeány (válaszként erre: 58. - Raniko)
2008. dec. 13. 13:20

Neked egyetlen gyermeked a fiad?

Te pontosan hogyan élted meg azt, hogy a fiadnak már más valaki (valakik) is fontosak a szülein kívül? Miért érezted nehéznek ezt a helyzetet? Hogyan, mennyi idő alatt sikerült ezen túllendülni? Régóta együtt vannak már a fiatalok? Szerinted a menyed mit tett azért, hogy jó kapcsolat alakulhasson ki köztetek?

Ne haragudj, hogy ilyen sokat kérdezek, de az én életemben elég furcsán alakult a Párom szüleihez való viszony, de mindig bízok abban, hogy lehet ezen változtatni...

60. 2d539db31c (válaszként erre: 58. - Raniko)
2008. dec. 13. 10:32

Szia Raniko!


Örülök a hozzám intézett szavaidnak. Sokan vagyunk kis hazánkban, akik hasonlóan gondolkozunk és teszünk. Nekünk ez így természetes. Éppen ezért csendesen tesszük a dolgunkat. Nagyon fiatal vagy és nagyon komolyan gondolkozol. A harmonikus családi élet és nyugalom minden ember vágya, de vannak, akiknek csak vágy marad. Pedig olyan kevés kell, hogy mindenki békében éljen.

59. tapsi hapsi (válaszként erre: 58. - Raniko)
2008. dec. 12. 23:20

Sztem 44 évesen egyáltalán nem vagy öreg, még ha már unokáid vannak sem!!! Gratulálok hozzájuk!!!

és nagyon örülök hogy sok olyan anya van, aki el tudja engedni a fiát!!!

58. raniko (válaszként erre: 51. - 2d539db31c)
2008. dec. 12. 22:46

Sziasztok!

Nagyon örülők hogy rátaláltam erre a topikra.

Én egy "friss"ikres nagymama vagyok,öt hónaposak az unokáim.Nagyon büszke vagyok rájuk.Dehogy őszinte legyek arra vagyok a legbüszkébb hogy nagyon jó a viszonyom a mennyemmel.

Kedves madra örömmel olvastam a hozzászólásaidat,mert akár én is írhattam volna őket.

Amikor a fiam megismerkedett és bemutatta a kis mennyemet, leültem vele és elmondtam neki hogy nem tarom magam tévedhetetlen embernek és tökéletes sem vagyok.Ráadásul egy baleset plusz agyvérzés miatt néha a kedélyem is hullámzó.

Azt tartom a leghelyesebbnek ha valakinek valami problémája van a másikkal, elmondja, és nem "közvetítők" útján kommunikálnak.

A családunkra ez jellemző és nálunk működik.

44 éves vagyok, nem tartom magam maradi felfogású embernek, mégis vannak olyan dolgok amit én nem úgy csinálok mint a mennyem vagy vannak olyan dolgok amiről másképp vélekedünk,de hát ezért agyunk önálló egyéniségek!És Ő fiatal én meg már öreg vagyok.

Egy biztos, ez a nagy egyetértés nem jött csak úgy magától.Neki meghaltak már a szülei sokáig nem volt akivel megossza a problémáit, hozzászokott hogy egyedül kell megállnia a helyét.Biztos vagyok benne lesznek problémák, összezördülések de,abban is biztos vagyok ha nem megyünk el egymás mellett, mint ahogy eddig sem tettük, működni fog továbbra is a dolog.

Tudomásul vettem hogy a fiam már felnőtt,egy önálló ember,akinek más is fontos nem csak a szülei.Hozzá kell tennem szerintem aki azt mondja ez egyszerű ,az nem mond igazat.

Köszönöm neki is és a mennyemnek hogy két kis "tüneménnyel" tették teljessé az életünket.

57. PiciLeány (válaszként erre: 56. - Radica947)
2008. dec. 12. 16:14
Gratulálok Neked, hogy abban a nehéz élethelyzetben ilyen jól helyt tudtál állni, ami a férjed halálával adódott. Biztos vagyok benne, hogy esetedben a szerencse csak sokadrangú dolog lehetett, jóval inkább annak köszönhető a siker, hogy olyan személyiséged van, amilyen. Ezek szerint időben felismerted, hogy a gyermekeidben ne a társadat lássad, hanem a gyerekeket.
2008. dec. 12. 15:23
Kedves PiciLány, minden kapcsolathoz két ember kell, azt hiszem nekem szerencsém volt. Hiába vagyok én elfogadó, ha a másik fél nem úgy viszonyul a dolgokhoz, hogy elfogadható legyen. Persze ha az ember egyedül van, sokkal nehezebb elengedni a gyereket és ez nem csak a fiúra vonatkozik. Az én fiam 4 éves volt, a lányom 1, amikor meghalt a férjem, 3 évig voltam egyedül, de már akkor éeztem, hogy egész másképp állok a gyerekeimhez. Azt vettem észre, hogy olyan dolgokat akarok megbeszélni a másodikos gyerekemmel, amit nem érthet meg, és nem is lehet véleménye róla. Az már megint csak az én szerencsém, hogy rövid keresgélés után találtam egy olyan embert, aki azóta is velünk, értünk van. Segített felnevelni a gyerekeket, első perctől kezdve voltak józan követelései, elvárásai, talán ennek köszönhető, hogy a mai napig elfogadják, sőt kikérik a véleményünket sok mindenben. Szóval a szerencse is nagyon kell, nem elég csak a jó hozzáállás.
55. 2d539db31c (válaszként erre: 54. - PiciLeány)
2008. dec. 12. 10:04

Szia! Szivesen mondtam el, hogy nekünk hogyan sikerült jól müködő kapcsolatot kialakitani.

Annak is örülök, hogy voltak, akik érdeklődtek, hogy mások hogy csinálják. Ez azt mutatja, hogy nem elégedtek meg a jelen helyzettel, hanem tenni akartok azért, hogy a ti életetek, kapcsolatotok is jól müködjön.

Kivánom, hogy sikerüljön jó irányba változásokat elérnetek. Sok boldogságot kivánok.

54. PiciLeány (válaszként erre: 53. - 2d539db31c)
2008. dec. 12. 09:11
A Párom szülei is házasságban élnek, a közelmúltban volt az 50. házassági évfordulójuk. Kicsit több, mint két éve vagyunk együtt, nem házasodtunk össze. Páromnak nincs testvére. 12 nap múlva születik az első unokájuk. Az utóbbi kb. két hétben látok apró pozitív jeleket, remélem felfelé ívelő tendencia. Keresem itt is azokat a történeteket, ahol jól alakul az anyós, após és meny viszony, mert kíváncsi vagyok, hogyan lehet másként. Nálunk már a kezdet kezdete is nagyon rossz volt. Sajnos megdöbbentően sok negatív esetet olvasok, akár itt, a Hoxán is.
53. 2d539db31c (válaszként erre: 52. - PiciLeány)
2008. dec. 11. 21:40
Igen innen is lehet nézni. Erre nem gondoltam, mert sohasem voltam egyedül. Ha egyedülálló a mama, lehet hogy fél a magánytól. De a kapaszkodással csak elriasztja a fiát, és még magányosabb és elkeseredettebb lesz. Nálunk azért sem jelentet gondot a leválás és az elengedés, mert házasságban élünk és kettesben is tartalmas az életetünk. Az meg csak hab a tortán, amikor a kis csapat beállít. Két fiút engedtünk el és jelenleg kilencen jönnek vissza.
52. PiciLeány (válaszként erre: 51. - 2d539db31c)
2008. dec. 11. 21:16
Talán nem is arról van szó, hogy nem bízik a szülő a gyerekében, hanem a szülő magában nem bízik, hogy megtalálja "élete értelmét" anélkül, hogy a gyerekét szorosan irányítaná?
51. 2d539db31c (válaszként erre: 50. - Lindi81)
2008. dec. 11. 21:00
Nehéz megérteni azokat az anyákat, akik kapaszkodnak a felnőtt gyerekeikbe. Azzal, hogy felneveltük és önálló életre képes emberré neveltük a gyerekeinket, megtettük a dolgunkat. Ha nem bízunk bennük, akkor valamit rosszul csináltunk. Meg kell adni a lehetőséget, hogy megpróbálják, képesek-e folytatni az életüket önállóan, szülői kontroll nélkül. Persze a háttérből figyeljük, szurkolunk neki. Ha elakadnak, akkor ott vagyunk és segítünk. De csak ha kérik. Az egyik fiam 23 évesem házasodott, a másik 33 évesen. Hittük, hogy tudják mit akarnak. Nem szólunk bele egymás életébe. Talán ez is hozzájárul, hogy szivesen látogatnak, vagy fogadnak, ha mi megyünk hozzájuk.
2008. dec. 11. 18:40

Én csak annyit szeretnék a témához fűzni, hogy tisztelem az olyan fiús anyákat, akik el tudják engedni a fiukat kellő időben!

Az én anyós jelöltem sajnos nem ilyen,és még mindig próbálja irányítani a fiát, aki már 27 éves!!!

49. 2d539db31c (válaszként erre: 48. - PiciLeány)
2008. dec. 10. 20:23
Soha-soha-soha, egyiknél sem. Boldog voltam, vagyok, hogy megtalálták a párjukat. Jól választottak. Szeretik egymást, sikeres az életük. Gyerekeket nevelnek. Jönnek mind a két család, általában hétvégenként. De nem ritka, hogy csak úgy is beugranak. A kismenyem, mivel otthon van még a babával gyakran felhív, nem volna-e kedvem elmenni hozzá. Ma hivtam, hogy elmennék hozzá, de nevetve mondta, hogy már uton vannak hozzám.
48. PiciLeány (válaszként erre: 45. - 2d539db31c)
2008. dec. 10. 19:42
Köszönöm, hogy leírtad mindezt. Nagyon örülök és gratulálok ahhoz, hogy ilyen ember vagy. Jó olvasni, hogy így is lehet gondolkodni, élni. Soha nem okozott gondot számodra az, hogy úgymond "elengedd" a fiaid? Tehát tudomásul venni azt, hogy felnőttek és önálló életük, saját családjuk van? A Párom esetében ugyanis ebből indultak a problémák. Lehet erre az elengedésre tudatosan készülni érzelmileg, vagy nálatok ez fel sem merült?
47. tapsi hapsi (válaszként erre: 45. - 2d539db31c)
2008. dec. 10. 17:15
Le a kalappal!!! Öszintén mondom!!!
46. haaeen (válaszként erre: 40. - 2d539db31c)
2008. dec. 10. 17:13
igazad van, ha így állunk a témához. nem is ilyen esetekre gondolok, csak nekem most, jelenlegi helyzetem alapján, egy anyukám van, akit annak is szólítok, és úgy érzem, ezt senki másnak nem tudnám mondani. de szerintem ezzel az én korosztályom ugyanígy van - legalábbis a többség.
45. 2d539db31c (válaszként erre: 44. - PiciLeány)
2008. dec. 10. 17:12
A fiam és a menyem már együtt lakott, amikor a fiam elhozta bemutatni nekem. (Először nekem, az anyjának). Sokat beszélgettünk, megismertük az életet és egyre inkább közelebb kerültünk egymáshoz. Nehéz sorsot adott neki az élet. Tizenéves volt, amikor az országba jött a határ másik oldaláról. Dolgozott, fizette az albérletet és tanult. Becsültem, hogy, nem kallódott el, tisztességes tudott maradni. A családunk többi tagja is hamar megszerette. Mivel az édesapjával és a testvérével csak ritkán tudnak találkozni, mi próbáljuk azt a szeretetet és figyelmet megadni neki, amit egy gyerek a szüleitől kaphat. Két fiam van. Mind a két menyemet szeretem, becsülöm. Az idősebb menyemnek édesanyja, testvérei, szerető családja van. A fiatalabb egyszál maga volt. Azt akartuk, hogy a családunkban otthon érezze magát, ezért mindnyájan sokat dolgoztunk. A megismerkedésünk idején tudtam meg hogy tumorom van, műtét előtt álltam. Az eljegyzésükkor még félúton tartott a kezelésem. Közben ő is megsúgta, hogy babát vár. Pár hónap múlva összeházasodtak. A babavárás utolsó időszakában mélyvénás trombózist kapott, szigorú fekvésre volt itélve. Minden nap főztem neki és kocsiztam az ebéddel a kórházba. Csak a főztöm ette meg. A főiskolán még egy éve volt hátra, a szülés után folytatta a tanulmányait. Vittem az iskolába, együtt mentünk vizsgázni, a szakdolgozatához anyagot gyüjteni. Amig ő a dolgozott, a babával vártam rá. Ez a nehéz, embert próbáló időszak közel hozott minket egymáshoz. Alaposan megismertük egymást emberileg és lelkileg is. Szerencsés véletlen volt, hogy éppen ő lett a menyünk és az unokánk édesanyja. Az pedig tudatos elhatározás volt, hogy a közös életük elindításakor mellettük álljunk és ha szükségük van rá segítséget adjunk. Ezt a szeretetet és segítséget a másik gyerekünk is ugyanúgy megkapta és megkapja.
1 2 3

További ajánlott fórumok:


Minden jog fenntartva © 2005-2024, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | Facebook