És akkor jött….

Pár hónapja egy reggelen furcsa mellkasi nyomásra ébredtem, a szívem pedig hol lassan, hol eszeveszett tempóban dobbant nagyokat a mellkasomban. Éreztem, hogy ez most nem egy szimpla kimerülés, valami más van a háttérben.

Aznap szabadnapos voltam, így gondoltam meglátogatom a háziorvost, hogy akkor most aggódjak-e? Mert amúgy aggódtam. Elég rendesen. Ez nem olyan múló érzés volt, ez olyan egész reggel kitartó, nyomasztó érzés.

Délutánig próbáltam magam nyugtatni, pihentem, de szinte egész nap a dobbanásokat figyeltem. Egészen kitartott addig, amíg orvoshoz mentem.

A váró meglepően üres volt, bentről hallottam csak kiszűrődni a hangokat. A nagy, üres teremben talán még jobban felerősödött a szívdobbanásom, szinte hallottam, ahogy az egész teret megtölti a hang. A halántékomon jeges verejték jelent meg, és lassan csordult le a fülem vonalán. Egyre távolibbnak tűnt a hang, amit a rendelőből hallottam, így felálltam, és sétálni kezdtem fel-alá. Gyenge voltam, és nehezen vettem levegőt. Képzeletemben szépen felállítottam a saját diagnózisom, nekem itt most kérem szívinfarktusom van. Próbáltam az ajtókon lévő szövegre koncentrálni, hátha az olvasástól majd jobban leszek. Beválni látszott, még magamban fel is derültem, hogy feltalálom én az új gyógymódot az infarktus ellen, olvasni kell, és akkor elkerül. Tehát a koncentráció segített valamelyest, a gyengeség legalábbis alábbhagyott, de a levegővétel még mindig nehezen ment. Rápillantottam az órámra, és meglepődve vettem észre, hogy talán két-három perc telt el. Én mégis úgy éreztem, hogy legalább fél órája szenvedek a váróteremben.

Végre hangosabb nevetgélés csapott fel a rendelő irányából, hallani lehetett a búcsú hangjait, nyílt az ajtó. Rám néz a doktornő, majd a saját, kissé pikírt hangján megkérdezi: Hát magának mi a baja?

Elcsukló hangon mondom neki, hogy szerintem infarktusom van. Persze felnevet, jó hangosan, gondolom az összes rendelőben hallani amikor a harsány hangján felnevet. Ő ilyen.

Beinvitál a rendelőbe, már teszi fel a vérnyomásmérőt, hallgatja a szívemet. Felszólít, hogy mondjam el mit érzek. És én elmondom. Összehúzza a szemöldökét miközben hallgat, és az arcán valami baljóslatú dolgot vélek felfedezni. Képzeletben már látom, ahogy szívmasszázst ad, mert akkora a baj. Ismét érzem a szívem zakatolását, hallom, ahogy összevissza táncol, nehezen tudok levegőt venni, valahol félúton megakad, hát nem látja ez, hogy mentem meghalok, ordítom magamban, de egy hang nem jön ki a torkomon. Feláll az orvos, valamit kotorászik a gyógyszeres szekrényben, majd egy fél szem tablettával jön vissza. Egy pohárba enged vizet, átadja, ezt nyelje le felszólítással. Egy korty víz elég, hogy lenyeljem, közben elkezd kérdezgetni, a páromról, hogy hogy áll a kert, megyünk-e valahova nyaralni, szoktam még járni a klubba? Csupa hülyeség, nem is értem, hogy miért kérdez ilyeneket, és miért nem a rohammentőt hívja. Persze válaszolok, de magamban kicsit dohogok is, hogy ekkorát csalódjak benne, miközben 15 éve hozzá járok. Hát mennyire felelőtlen már?

Mindenre válaszolok, beszélek hozzá, és azt veszem észre, hogy megint normálisan kapok levegőt, a szívem ismét ütemesen ver. A mellkasom szorítása elmúlt, így veszek egy óriási lélegzetet, rendesen élvezem, ahogy szinte a gyomrom aljáig lemegy a levegő. Rám néz a mosolygó, kék szemeivel a doktornő, majd ennyit mond: Helló pánikroham!