Érdemel új esélyt az exem? (beszélgetés)

Pontosan így van! Ha féloldalas, akkor annak előbb vagy utóbb vége lesz, vagy ha nem, akkor valaki mindig szenvedni fog...

Nálunk tökre kölcsönös szerencsére, és egyre inkább több türelemmel beszélünk meg mindent sikerrel úgy, hogy végül mindenki boldog, és nem volt vita se. :) De mondjuk mi már az elején tudtuk, hogy ez ilyen lesz, és meg is beszéltük, hogy vagy megtanuljuk a konfliktusokat közösen kezelni vita nélkül, vagy nem fog működni az egész. Azt meg nem akartuk.

Szerintem is nagyon jól döntöttél! Ha rosszabb nem is lenne, de jobb se. Az a fajta "ősbizalom" már soha nem térne vissza.

Egyébként hidd el, első pasi meg első szerelem után lehet még számtalan pasi, számtalan szerelem. Mindegyik más lesz, máshogy lesz szép. És nem is feltétlenül az első az, ami elsöprő, sőt! Lehet, hogy látsz még csodákat. Hajjajj :)

:DDDD Szerintem egyébként ezek nem mindig fekete-fehér dolgok.

Az én lovagomban is voltak feszültségek az első randik alatt, ami abban mutatkozott meg, hogy az első randin pl. az első 20 percben rohadt nagyképű módon viselkedett, már-már irritáló volt igazából...

Volt egy gondolatom akkor, hogy egyszerűen leszállok a villamosról, és búcsút intek, de úgy voltam vele, hogy ha már lázasan elmentem rá, mert megvolt beszélve, akkor nézzük meg, hogy milyen baromságokat hord össze. Aztán 1-2 sör után felengedett a dolog, és azon kaptam magamat, hogy éjfél van már. :) Egyébként a további néhány randit is elég erőszakosan szervezte le, majdhogynem nemet nem tűrve. :D A szándékai mondjuk egyértelműek voltak, de maradjunk annyiban, hogy volt nem egy furcsasága a sztorinak. Bár pont ez a lendeület volt az, ami valamiért egyszerre tudott irritálni meg vonzani is. Izgalmas volt.

Azóta már együtt élünk, megkérte a kezemet is, harmóniában vagyunk. Mondjuk azt jól éreztem, hogy igen erőteljes személyiség. Azt szereti, ha az van, amit Ő akar, mindemellett iszonyat robbanékony tud lenni. Hozzá teszem, hogy én is hasonló habitus vagyok ám, így már volt pár olaszos vitánk lényegtelen dolgok miatt. Ellenben nagyon szépen csiszolódunk mindketten. Én egyébként nagyon sokáig gondoltam azt magamról, hogy én már fantasztikus konfliktuskezelő vagyok. Pont mellette ébredtem rá arra, hogy ez csak addig van így, ameddig nincsen két dudás egy csárdában. :)

Sok kapcsolatra jellemző az, hogy az összebútorozásnál minden szép és jó, mert akkor még ott a köd, meg akkor még mutatod a szebbik arcod. Na, nálunk ez pont, hogy fordítva volt. Az elején volt viharosabb, és ahogy megy az idő, úgy tisztulunk le, meg csiszolódunk szépen egymáshoz. Sokat tanultam mellette magamról, meg az indulataimról, javamra válik, és azt látom, hogy neki is.

Kellene, de nincs így. Hányan leélnek hasonló körülmények között egy egész életet. De akinek ez megfelel lelke rajta. Én csak azt sérelmezem, hogy azt mondjuk a másik micsoda szemét, de soha nem mondja a sértett fél, hogy az enyém is a felelőség, mert én fogadtam x-szer vissza, mert benne maradtam gazdasági okokból, ugyan bizonytalan volt a kapcsolat, de szültem 3 gyereket, akikkel már egyedül nem tudtam volna megélni, stb.

Az első dolog az, hogy bizalom nélkül nincs jó kapcsolat és a becsületet csak egyszer lehet elveszíteni. Ha ezen szemethuny bárki, akkor utána ne panaszkodjon!

Ha ezt így érzed, akkor jól döntöttél.

csak akkor ehhez tartsd is magad és ne levelezd le vele a napi programod.

Feszülgessen mással, énbennem nem veszett el terézanyu.

Persze mai ésszel egyszerűen rákérdeznék, hogy ideges-e. Tényleg szinte szép arca volt a srácnak.

Vagy ezt jegyzed meg. Ha simán kirúgsz valakit, akkor nem agyalsz.

Én óvatos vagyok, egy megismerkedés nálam megállt, amikor feltűnt, hogy a srác a hamutartóban hogyan oltja el a cigijét. Egy sarokba passzírozta bele, szinte morzsákra. Nem tettem kísérletet azzal, hogy hátha tévedek. Felpattantam és elköszöntem, amúgy is kezdett kiürülni a hely, ahol üldögéltünk. Egy park elhagyottabb sarka volt.

Elfojtott agresszivitásnak éreztem a dolgot, és hallgattam az ösztöneimre.

Végülis igen, mindketten adtunk újabb esélyt. :)

Abban az esetben végülis nekem nem volt miből okulnom, mert a kapcsolatunk hajnalán volt a dráma, amikor még bőven nem voltak viták, súrlódások, semmi, tehát én nem adtam okot vagy alapot rá, hogy el legyek árulva... Egy ilyet én nem tudtam feldolgozni mégsem, csak látszólagosan, de évek kellettek ahhoz, hogy ezt felismerjem magamban, sőt, egy új kapcsolat. :)

Egyékbént érdekes, mert amikor az ember így vacillál, agyal valamin, akkor többnyire azért teszi, mert öszöntösen érzi azt, hogy faszságra készül, és aztán valamiért mégis fejjel megy a falnak...

No lehet, hogy elírás, vagy mégsem?

Az első mondatod szerint nem a pasinak adtál újabb esélyt, hanem magadnak, és így is lehet tekinteni. A kibékülés végül is mindkét félnek esély, de nehéz tényleg elfelejteni az előző szakítás okait. Az lenne a jó, ha mindkét fél képes lenne úgy viselkedni a kapcsolatban, hogy a szakításból okultak, és elkerülik azt a viselkedésformát, ami oda vezetett.

Sajnos általában felhánytorgatás, csak viszonzás nélküli elvárások- a "hiába ígérted, nem változol" emlegetése.

Csak mondom: az ember nem változik meg alapvetően.

Talán az a legjobb, ha saját ösztönéből és érzéseiből dönt az ember, mert mindenki csak a saját kis tyúxaros élete alapján tud tapasztalatot mondani, és egyik tyúxar ugye mindig más, mint a másik.

A húgom az első szerelméhez ment végül feleségül, kölcsönösen az elsők voltak egymásnak érzelmi és testi tekintetben is. remekül élnek, jól sikerült gyerekekkel.

De egy szakításuk volt, és a húgom akkor párszor randizott egy másik fiúval, akivel már régóta ismerték egymást, de a fiú ugye csak távolról rajonghatott...

A gátlásos (és azóta is jaj ne beszélj hangosan-szinten gátlásos) húgom az alatt a pár hét alatt színesebb ruhákat kezdett hordani, nem bánta, ha kócos lett a haja, és mosolygott úgy is, hogy látszottak a fogai - felszabadult lett.

Aztán kibékült a másikkal, hozzáment abban a templomban, ahová mindig félt belépni a homály és a magasság miatt. A gyerekei jólneveltek, csakis az ebédlőasztalnál esznek, de nagyrészt külföldön vannak... és csukott szájjal mosolyog, halkan beszél, nem visel feltűnő színű ruhákat.

Én az új esélyemmel sokkal bölcsebb lettem, meghát ha nem adom meg, akkor ki tudja, hogy most hol lennék? :) Az biztos, hogy okosabb és tapasztaltabb lettem általa, mert sok szarnak tettem ki magamat! Remélem, legközelebb nem lennék annyira hülye... :)

Egyébként személyesen ismerek olyat, ahol nagy, csúnya szakítás után lett új esély, és nagyon jól tették, ugyanis már közös ház, gyerekek, házasság lett belőle, és bazi boldogok. Igaz, ez egész gyerekkori szerelem, első kapcsolat volt mindkettőnek, ami pont ezért is ért véget egy időre. Aztán szépen újra egymásra találtak. Van ilyen is.

Fúúú, amúgy igen, ez egy nagyon-nagyon érdekes téma... Nekem volt olyan szarnak megélt szakításom, amikor még nem volt okos teló, ésatöbbi, meg volt olyan is, amikor már igen. És basszus, tudod mennyire megnehezíti minden szempontból a dolgokat? Amikor vágnád el a fájdalmas köteléket, mert el kell vágni, de folyton látod online, ha akarod, ha nem... Facebook, és még sorolhatnám. Esküszöm, tényleg fájdalmasabb. És igen, az ember sokkal könnyebben veszi fel a kapcsolatot a másikkal.

Én a lenti sztorim esetében szintén nagyon rágtam, hogy mi legyen, de eszembe se volt fórumozni, pedig akkor már régen hoxa tag voltam. Ellenben a naplómban oldalakon át tartó sirámokat toltam. :DDD

Szóval, az egyértelműség kedvéért: ha rossz döntést hoztam, azt is egyedül szenvedtem meg, azaz tapasztalatot szereztem általa.

Viszont szakítás után nem volt több esély akkor sem, ha a fiú megjelent nálunk. Nem álltam szóba vele. Az ajtóhoz se mentem.

Ha nem az volt a helyes döntés, akkor se írogattam senkinek.

Igaz, ez az én fiatalkoromban nehézkesebb is lett volna, mert nem volt mindenkinek vezetékes telefonja sem.

Valahogy mégis döntöttünk a dolgainkban (meg sem tudtunk volna kérdezni az ország lakosságát), sőt még szaporodtunk is.

Nem tudom, de elképzelhető, hogy mivel elég szűk volt azok köre, akitől tanácsot kaphattunk, talán rá is kényszerültünk az egyértelmű döntésekre. De ha ez az összefüggés tényleg fennáll, akkor azt kell mondanom, hogy nem volt rossz felkészítés az életre.

Akkor jól értem, hogy ő végülis megcsalt Téged, és most azon agyalsz, hogy ezen te átlendüljél-e?

Szerintem ilyen esetben nem az a kérdés, hogy vajon Ő érdemel-e újabb esélyt. Egyébként hogy érdemel-e, azt kizárólag Te vagy, aki eldöntheti, más nem. Ha szereted, akkor dönthetsz úgy, hogy szerinted érdemel. Mert szereted, és pont.

Fentiek ellenére én úgy vélem, hogy a valódi igazán nagy kérdés, az az, hogy vajon mennyire tudsz te ezen átlendülni? Milyen lesz az a kapcsolat?

Engem csaltak már meg csúnyán, volt nagy lebukás, szakítás, pár hónap szünet, aztán hasonló gondolatokkal meg érzésekkel újra belevágtam az illetővel, mert úgy éreztem, hogy szeretem, és úgy döntöttem, hogy megérdemli az esélyt.

Szóval újrakezdtük. Kapott még az életemből 3 évet. Aztán én szakítottam vele végül, de egészen más dolgok miatt. Bár valószínűleg ez is benne volt a pakliban. Ha anno nem árul el, akkor a más dolgot is lehet, hogy másként kezelem... Nem tudom! Hogy megérdemelte-e a második esélyt? Nem tudom! Nem tudom, hogy azóta volt-e kitekintgetés. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Ki tudja?

Én magamon azt tapasztaltam, hogy át lehet lendülni a megcsaláson. Átlendülés alatt itt azt értem, hogy idővel már nem fog nap mint nap eszedbejutni, nem lesznek konfliktusok emiatt, nem lesz folyton ez a tudatodban. Szóval látszólag, ránézésre lehet egy szép kapcsolat belőle. Elvileg. De az a mély és meleg, jóleső bizalom az már soha de soha nem tér vissza.

Én nem vagyok féltékeny típus. Újrakezdés után se féltékenykedtem, és nem gyanakodtam. Viszont azt gondoltam, hogy soha de soha nem tenném tűzbe érte a kezemet. Sőt, azt gondoltam, hogy ááááá, csak addig nem fog nőzni, ameddig nem jön vele szembe egy olyan lehetőség, amit jónak tart, ami adott!

Szerintem nagyon-nagyon jó érzés, amikor úgy érzed, hogy bízhatsz a másikban, mert becsül, szeret, és vigyáz rád. Tudod, hogy a pakliban egy árulás mindig benne van, de nem tudod róla elképzelni, hogy megtegye. Amint egyszer így megtiportak, ez az érzés már soha nem tér vissza. Legalábbis nekem nem tért. Pedig még azt se mondhatom, hogy a másik fél a maga szintjén nem követett el mindent, hogy helyrehozza. Mert de. Mégsem sikerült!

Egyébként bárhogy döntesz, az lesz a jó döntés! Ha rosszul, akkor lesz egy raklap tapasztalatod a témában. :)

Én nem mondom, hogy bánom a döntésemet, mert nagyon sokat tanultam magamról emiatt. Viszont mégegyszer egy ilyen szituban nem lenne kérdés, hogy nem adnék esélyt.