Én, az uncsi, habituális vetélő

Habituális vetélő vagyok. Nem hangzik túl elegánsnak, de ez van.

Ma egy népszerű, modern magánkórházat látogattam meg, hogy megtudjam: folytassam-e a harcot, hogy gyermekem lehessen, vagy felejtsem el és költsem másra a pénzem.

Miközben hallgattam a doktornőt, aki elmondta - nem túl együttérzően -, hogy milyen csilliós vérvételek, kenetek kellenek még az eddigiek mellé, megfogalmazódott bennem pár gondolat.

Mi habituálisok (habik?), csak a bajnak vagyunk.

Nem vagyunk boldog terhesek, akik 9 hónap után boldogan, de sok tíz-, százezerrel kevesebb pénzzel hagyjuk el a klinikát. Nem vagyunk menő meddők, akiknek lehet inszeminációt, majd lombikot csinálni, ami már alapból kemény forintocskákba kerül és ha baba lesz a vége, az plusz bevétel.

Mi uncsi vetélők vagyunk. Pár vizsgálat után vége, vagy orvosi beavatkozás nélkül megoldódik, vagy missed ab., ami azért nem egy nagy dolog.

Ráadásul picsogunk állandóan, gyászolunk, lelkizünk.

Megértem a doktornőt, hogy folyton a szavamba vágva leállított, ne beszéljek, ne kérdezzek, ne meséljek az életemről. Ő egy specialista, ő már csak tudja, milyen fárasztóak vagyunk.

Néztem ezt a szép doktornőt, miközben beszélt, ujján jegyűrű, biztos van gyereke, vagy legalább tud szülni, amiért egyből irigységet éreztem.

Mutat egy grafikont, ahol kor és sikeres terhesség arányaival mutatja be, hogy öreg vagyok a szüléshez. Mikor látja az arcomon, hogy nem újdonság, tovább mutogat. Legalább ő nem kövérezett le. :)

Neki csak egy középkorú, kicsit duci, sokat beszélő, nála sokkal alacsonyabb iskolázottságú nő vagyok. Nekem ő volt a remény, hogy valaki végre megmondja, miért történik ez velem újra és újra.

Nem hibáztatom, de tovább lépek.

Lehet, hogy keresek egy másik reményteli nőgyógyászt, aki meggyőzőbben kéri el a pénzem.