Egy Élet kezdete...

Péntek reggel 8 órára volt időpontom NST-re, ahová mondták, hogy vigyem a motyómat is, mert fogok kapni oxytocint, és valószínű megindul tőle a szülés. Párommal izgatottan pakoltuk be a kocsiba a csomagokat. Bíztam benne, hogy aznap már nem jövök haza, mivel hajnali fél 4től jósló fájásaim is voltak, egészen az indulásig. Nagy bánatomra az NST nem mutatott különösebb összehúzódásokat, így a vizsgálat után a sírástól szorongva ültem be a kocsiba, és indultunk haza. A kocsiban már nem bírtam az érzelmeimmel, és sírva fakadtam. Párom nyugtatásul csak annyit mondott: - Nyugi Szívem! Lehet, hogy ma még visszamegyünk szülni! Én erre csak legyintettem. Hazaértünk, és elkezdtem begyúrni a pizzatésztát, amikor éles fájdalom nyilallt a hasamba. Nem vettem komolyan a hajnali jósló fájások után, de egyre erősödtek. Mire megsült a pizza, már elég komoly fájdalmaim voltak. Ennek ellenére azért megebédeltünk, és elkezdtük írni a fájások közti időt. Teljesen rendszertelenek voltak, ezért nem tulajdonítottam nekik különösebb figyelmet. Elmentem zuhanyozni, olvastam, hogy ha a meleg zuhany hatására elmúlik, akkor csak jósló. Titkon reménykedtem benne, hogy nem tompul a fájdalom. És mi több, még erősebbek lettek. Viszont a rendszertelenség miatt még mindig nem vettem komolyan a dolgot. Aztán fél 4-kor felhívtam a szülésznő ismerősömet (nem kértem fel), aki azt tanácsolta, hogy menjünk be, és megvizsgálnak, biztos ami biztos. Még egy gyors zuhany, és már indultunk is. A 20 perces út alatt már 4 perces fájásaim voltak, és 2 percig tartottak...kezdtünk izgatottak lenni.

Felvettek osztályra, és a szülésznő ismerősöm várt a szülőszoba előtt, akinek nagyon örültem, és egyúttal hatalmas kő esett le a szívemről, hogy legalább ő ott van, ha már a fogadott orvosom nem, aki szabadság miatt nem volt azon a héten.

Megvizsgáltak, már bő négyujjnyira nyitva volt a méhszájam. Közölték a várva várt hírt: 1 órán belül ANYA leszek! Negyedóra múlva megint jöttek vizsgálni, addigra már eltűnt a méhszájam. Bekötöttek oxytocint, majd burkot repesztettek, ami direkt kellemes volt. Néhány perc után éreztem, hogy nyomnom kell. Hívtak egyből egy kollégát, aki segített a picinek elindulni a nagy útra. Abban a pillanatban megállt bennem minden, majd egy hatalmasat nyomtam, és éreztem, ahogy az a kis test kicsúszik belőlem, és megkönnyebbülök. Egyből fölsírt, én pedig próbáltam feljebb ülni, hogy mielőbb meglássam. Mivel Őt nem láttam, kinéztem az apukájára, akinek a szemei könnybe lábadtak a meghatódottságtól, és elismerően tekintett vissza rám.

A következő pillanatban pedig megláttam ŐT! Kékeslila volt és mázas, itt-ott véres, de a mi fiunk volt, aki számunkra a legcsodálatosabb volt! Hosszú percekig csak simogattam és puszilgattam a csupasz kis testét a mellkasomon, majd elvitték lemérni, stb. Mikorra visszahozták, már engem is összevarrtak (nekem fájt), majd az azt követő 2 órában megszűnt a világ, és mi hárman voltunk a legboldogabbak :)

Az ügyeletes orvos előtt le a kalappal, hogy így besaccolta azt az 1 órát, és a szülésznő előtt is, aki olyan volt, mintha az anyám lett volna velem!

Összességében nagyon pozitív élmény volt számomra a fiam születése, aki most már majdnem 4 hónapos, és a világ legjobb babája, akit az első perctől fogva imádunk!