Lelki béke?!

Az egész kb. négy éve kezdődött amikor, ma már tudom, végérvényesen elszakadtam a barátaimtól. Az, hogy akkor ők vagy én voltam a hibás, mára már teljesen mindegy lett. Négy teljes éve élek barátok, ismerősök, társaság nélkül. Eleinte, az első két évben a sebeimet nyaldostam, felfedeztem olyan világokat (lásd: internet), amelyben egymagam is jól éreztem magam, nem éreztem semminek és senkinek a hiányát. Az utolsó két évben, amikor már talán magam is váltottam volna egy eseménydúsabb életre, az emberektől való elidegenedésem olyan mértékű lett, hogy egyszerűen nem ment az ismerkedés, illetve a kapcsolatok megszilárdítása.

Ennek tulajdonképpeni eredménye a ma már szinte a személyimbe beleivódott jellemzőm, mint egy lakcím, a pánikbetegségem. Igen, Edina vagyok és pánikbeteg, mellesleg barna a szemem.

Eleinte, a betegség elején, csak rettegtem, mindentől. A rettegés, a haláltól való félelem beleivódott a csontjaimba, minden porcikámba, mindenbe, ami én vagyok, de legfőképpen az elmémbe. Mára már, túl pár kezelésen, pszichoterápián egész jól kezelem a rohamokat, sőt igazából nincsenek rohamaim, csak néha enyhébb rosszullétek. Az, ami megmaradt és egyelőre nem tudom kiűzni az életemből, az a félelem.

Annyira szeretnék ebből kilábalni, hogy a nap szinte minden percében a megoldást keresem, hogyan, mivel és mikor segíthetnék magamon, vagy, hogy olykor, hogyan éljem túl a hülye gondolataimat. Próbáltam nagyon mélyre ásni a lelkemben, magam és segítséggel egyaránt, de nem találtunk mást csak egy nagy űrt, magányt.

A szerelmi és családi életem tökéletesen működik, egy szavam sem lehet rá, céljaim vannak, és próbálok azon az úton haladni, ami számomra megfelelő, de akkor is ott az az űr, az az üres fiók a lelkemben, ahova a barátok tartoznak, és egyszerűen nem vagyok képes kitölteni ezt az űrt, pedig próbáltam, úgy gondolom, hogy ez a betegségemet is megoldaná, meggyógyulnék.

Egyelőre csak azzal tudok foglalkozni, hogy túléljek, túléljem a rosszulléteket, a mindennapos szédüléseket.

Hogyan találjam meg így a lelki békémet?

Miért nem elégszik meg a lelkem (egyelőre) azzal a jóval, a sok jóval, ami most van?

Tudok örülni minden egyes napnak, minden kósza szellőnek. A kis pocsolyákban ringatózó leveleknek. Egy nyugodt napnak és egy kalandokkal teli hétvégének. Egy jó könyvnek vagy akár a neten való böngészésnek. Mégis magányos vagyok, ezt állítja a szervezetem.

Nem tudom, mi a baj velem!

Ennek a történetnek nem lesz befejezése, hiszen az életem még íródik, a nagy könyv lapjai még nem teltek meg, így most ezt a cikket is nyitva hagyom, lehet még lesz folytatása.

Egy idézet a végére:

„A bölcs ember tudja, hogy egyetlen igazi ellensége van: ő maga.

Ezt az ellenséget nehéz lerázni, és nagyon, nagyon ravasz.

Állandóan azon mesterkedik, hogyan vigyen vakvágányra minket.

Olyan ellenség ez, melyet mindig szemmel kell tartanunk, és igyekeznünk kell túljárni az eszén.”

(Ben Hecht)

Kitartás mindenkinek!