Első babánk villámgyors születése

Első babócánk igazi szerelem- és meglepetésbaba volt. Konkrétan még nem volt téma nálunk a dolog és őszintén szólva meg is lepett minket, de egy pillanatig nem volt kérdés számunkra, hogy neki meg kell születnie!

Annál nagyobb szeretettel vártuk az első pillanattól a megérkezését! :)

2008 februárjának elején a testem jelzett: állandó, erős mellfeszülés, sőt napok óta késő menstruáció. Egyik sem volt jellemző, mégsem ezek miatt voltam biztos abban, hogy pocaklakónk van odabent! Nem tudom megmagyarázni azt, amit akkor éreztem: egyszerűen csak biztos voltam benne!

És igen, először a pozitív teszt, majd a doki is megerősített abban, amiben akkor már 100%-ig biztos voltam. Október 8-ra lettünk kiírva.

A babavárás időszaka végig boldogan és egy dolgot leszámítva problémamentesen telt. A terhességi cukrom sajnos kijött. Eleinte sikerült diétával szinten tartani, de az utolsó 1,5-2 hónapban inzulinra is szükség volt. Ettől, mikor kiderült, kicsit megzuhantam, de azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy azt a pár hátralévő hetet a babám egészsége érdekében ki kell bírnom! Így sikerült!

Az utolsó hetek jókedvben, nagy várakozásban, de elég lassan teltek! A pocakom óriásira nőtt. Rendszeres kérdés volt az emberektől, hogy ugye ikreket várunk. Mi a párommal egy idő után ezen már csak mosolyogtunk! :D

Az utolsó néhány hétben a méreteimből kifolyólag sajnos már nehezen mozogtam, szinte egész nap pihentem. Nem jókedvemben, csináltam volna szívesen én bármit, hanem, mert egyszerűen nem bírtam. Pedig nem híztam rettentően sokat, 18 kilót, de kb. 2x ennyinek éreztem.

Ezekben az utolsó hetekben állandóan az járt a fejemben, hogy nehogy idő előtt, korán szülessen meg a pici.... tartottam ettől, pedig minden a legnagyobb rendben volt.

Szerdánként töltöttem a heteket... Betöltött 39. héten, így szerdán délelőtt is mennem kellett NST-re. Ezután a dokim csinált egy flowmetriát és meg is vizsgált, hogy állnak a dolgok odalent:) Én előtte "elsírtam" neki a nagy bánatomat, hogy mennyire félek, hogy nem indul be spontán a szülés és a cukrom miatt akkor ugye a kiírt napon be kell feküdnöm és megindítják.

Na ő ezután úgy megvizsgált (nem fájt, nem erről van szó, csak éreztem, hogy nem egy egyszerű vizsgálat volt), hogy este 1/2 11-kor elkezdődtek a fájásaim. A mai napig biztos vagyok benne, nem véletlenül. :)

A párom szerencsére otthon volt, ami nagyon megnyugtatott, ugyanis papás-szülésre készültünk. Egészen 3 óráig otthon az ágyunkban fekve fájogattam. Rendszeres, 5 perces, de kb. menstruációs erősségű fájások voltak csak, így teljesen feleslegesnek tartottam, hogy kórházba menjünk még. Simogatta a derekamat, ez megnyugtatott, ellazított.

Végül 1/2 4 után értünk a kórházba. Itt az ilyenkor szokásos vizsgálatok, felvétel az osztályra... ami közben már meg-megálltam, ha jött 1-1 fájás. De ahhoz képest, mi előtt álltam, még mindig meglepően gyengének éreztem.

Sosem felejtem el: pontban hajnali 4 órakor feküdtem fel a szülőszobán az ágyra. Itt a párommal még nevetgéltünk, mikor 1/4 5-kor megérkezett az orvosom. Megvizsgált és azt mondta, 8 előtt tuti nem lesz meg a baba! Ezután a fájásaim enyhén erősödtek, de tényleg minden jel erre mutatott. 1/2 5-kor burkot repesztett és felment a pihenőbe. Na ezután beindultak a dolgok, de rendesen! A szülésznő ajánlotta a gázt, én, bár kicsit tartottam tőle, de elkezdtem szívni! És jól tettem, nagyon sokat segített!!

Aztán 5 óra előtt pár perccel mondtam a páromnak, hogy azonnal menjen szólni valakinek, mert tolófájásaim vannak, nem tudom visszatartani! A biztonság kedvéért felmentek a dokimért is. A párom a szülésznővel jött vissza, aki azt mondta, az még nem lehet, hogy tolófájások és felemelte rajtam a takarót! Amit ekkor láttam az arcán, kicsit megijesztett. Ekkor lépett be az orvosom is. De abban a pillanatban már kapták is szét alattam az ágyat, hogy "na most akkor szülünk!" Gondoltam, nagyon jó, én is erről beszéltem!!!

Komolyan mondom, lehet, hülyén hangzik, de a tolófájások, az elmúlt fél óra eseményeihez képest, szó szerint felüdítettek, ellazítottak. Közel sem fájt annyira! Sosem gondoltam volna, hogy így lesz!

És ezután, 5:05 perckor, a 3. nyomásra megszületett a mi gyönyörű kis Jázmin Mia babánk, 3300 g-mal és 54 centivel!!!

Ezek után, ha valaki megkérdezte volna, hogy lesz-e kistesó, én tök őszintén azt mondtam volna, hogy most itt rögtön megszülnék még egyet, ha a szülés tényleg ennyi!!! Ok, hogy fejben rákészültem a közel 10 hónap alatt, de mindezt legszebb álmaimban sem gondoltam volna! A dokim másnap feljött hozzám a kórterembe, érdeklődött, hogy vagyunk. Azt is ekkor mondta, rohamos szülésnek nevezik ezt a fajta szülést, amit előző nap produkáltam/tunk. A nők mindössze 5%-a ilyen szerencsés, hogy így szüljön. Hmm.... jó tudni!

Más a szülés után, ilyenkor lélegzik fel.... hát, mint írtam, én is. Nem jól tettem. Mivel 1. baba volt, így gátmetszést végzett a dokim, fogalmam sincs, mikor, de a varrás.... hát azt nem kívánom senkinek!!! Két fájdalomcsillapító injekciót is kaptam, mégis úgy éreztem minden egyes öltést.... még most is kiráz a hideg. Én szó szerint lilára szorítottam a férjem kezét, miközben folyton lemásztam az ágyról kínomban! Nem hibáztatom őt ezért (mármint a dokit), de komolyan mondom, 10x olyan fájdalmas volt, mint maga a szülés. Máig sem értem, miért. A felgyógyulás pedig ebből... jócskán túl a 6 héten fejeződött be. Addig ülni szinte egyáltalán nem, vagy csak úszógumin bírtam. Folyton azon járt az eszem, milyen jó lehet annak, aki gátvédelemmel szül.... az igénybe vett testrész duzzanatán kívül gondolom más baja nem igazán lehet... :) Ezek után szerintem érthető, hogy a kistesó születése előtt mindent megtettem/megtettünk, hogy gátvédelemmel szülhessek... hiába... de ez majd egy másik történet!

Kívánok mindenkinek legalább ilyen könnyű, gyors szülést és sokkal fájdalommentesebb befejezést!