Életem-életünk

1958-ban születtem. Gyermekkorom Bokroson, Kunszálláson, Kunszálláson, majd Tiszakürtön töltöttem. Kunszentmártonba végeztem el a szűcs szakmát. 1976-ban férjhez mentem, 1977-ben megszületett a nagyfiam, majd 1980-ban a lányom. Így női szabóként dolgoztam hosszú éveken át. Mivel a házasságom nagyon hamar tönkrement, így a munkámnak és a gyermekeimnek éltem. 1994-ben két gyermekemmel elköltöztem Tápiószecsőre albérletbe. Majd újra férjhez mentem. 1997-ben megszületett a kisfiunk. 1998-ban megoldódott a lakás gondunk. Minden csodásan alakult. Nagyon boldogok voltunk, már adva volt minden, csodálatos gyermekek, jó kapcsolat, lakás, minden, amiről az ember álmodhat.

Nagyfiam asztalosként dolgozott. A lányom férfiruha készítő szakon végzett, majd leérettségizett. A legkisebb csemeténk, mindannyiunk szeme fénye óvodás lett.

Majd jött a 2001-es év, ami mindent megváltoztatott. Az addig teljesen egészséges kisfiunkkal kezdtek gondok lenni. Sok vizsgálat után kiderült, hogy anyagcsere betegsége lett, ami sajnos gyógyíthatatlan. Közölték velünk, hogy gyermekünknek olyan betegsége van, amellyel csak 5 éves korig élhettek. Egy világ omlott össze bennünk… Azt hittük nem élhetjük túl. Teljesen összeomlottunk a férjemmel, mikor közölték velünk, rövidesen elveszítjük imádott gyermekünket. Akkor volt 4 éves. Mivel látta, hogy mennyire megyünk tönkre, az ő állapota is rohamosabban romlott. Akkor észbe kaptunk és megfogadtuk, hogy nem mérgezhetjük meg fájdalmunkkal a hátralévő életét. Igyekezünk vidámak lenni, ha körülötte vagyunk, hogy ne a fájdalmat és a kétségbeesést lássa rajtunk.

Majd jött a 2003-as év, szeptember 17. Délután fél kettőkor megszólalt a telefon. Jött a hír, a nagyfiamat üzemi balesetet szenvedett... Azt hittem, ezt már végképp nem lehet elviselni, majd beleőrültem a fájdalomba és a kétségbe esésbe. De mivel gyermekeimnek nagy szükségük volt ránk, muszáj volt tartani magamat. Felváltva jártunk a férjemmel a kórházba, mert akkorra már a kicsi állapota már nagyon leromlott. Már nem tudott enni, így három óránként fecskendővel kellett etetnem, mert már olyan pici mennyiséget tudott megenni.

Már nem tudott menni, már nem tudott beszélni. Két etetés közben rohantam be Pestre a nagyfiamhoz, akinek az állapota szintén olyan súlyos volt, hogy nem biztattak az életbe maradással. Intenzív osztályon tartották mélyaltatásban, mivel olyan súlyos koponyaalapi törést, nyakcsigolya törést, agyi és tüdő zúzódást szenvedett. Napi egy órát lehetett csak nála lenni. Elmondani nem lehet azt a fájdalmat és kétségbeesést, tehetetlenséget, amit éreztem.

Gyermekeim előtt erősnek és vidámnak kellett lennem, hogy tartsam bennük a lelket.

Majd egyik nap mikor mentem látogatni a fiam, a szemei be voltak kötve. Teljesen ki volt türemkedve a szemüregből. Mint végül kiderült, sajnos az egyik fő ütőér elszakadt, a másik pedig szivárog, amit sajnos már nagyon későn vették észre, amikor már áthelyezték a helyi kórházba, közölték nem rehabilitálható, mivel nem kommunikált. Mondanom se kell, hogy akkorra túl voltunk a gégemetszésen, PEG beültetésen, hogy etetni lehessen.

Majd áthelyezték az Amerikai úti kórházba, hogy a vérző ütőeret megszüntethessék. Majd ismét visszakerült Kerepesre, egy hét múlva ismét az Amerikai úti kórház következett a szivárgás megszüntetése miatt. Majd ismét vissza Kerepesre, de itt meg gond volt az ellátással, ha szóvá tettük, közölték ők nincsenek felkészülve az ilyen súlyos beteg ellátására.

Túl sok volt a beteg két nővérre és így bizony sokszor tapasztaltuk, ugyanúgy voltak az ételek, amit kértek. Akkor már hármasba jártunk a nagyfiamhoz, egyikünk kint a folyosón látta el a kicsit, a másikunk a nagyfiunkat látta el bent, majd cseréltünk és ez így ment nap mint nap. Így nem maradt más választásunk, saját felelősségünkre hazahoztuk a fiunkat, hogy itthon mindkét gyermekem el tudjam rendesen látni.

Mondanom sem kell, hogy akkorra mire hazahoztuk, olyan súlyos felfekvése volt a fején és a fenekén, hogy 6 hónapi kemény munkába került, mire rendbe tudtuk hozni. Igaz visszakaptuk a nagy fiunkat, de olyan súlyos sérüléssel, hogy egyik szemére megvakult, bal kezét kivéve lebénult, mai napig nem tud beszélni, pelenkázni, forgatni, fürdetni kell. Ma már bal kézzel, úgy ahogy eszik, ha felültetem tolószékbe, megül, de teljes ellátást és felügyeletet igényel.

Viszont a pici állapota továbbra is romlott. Már nem tudtuk fecskendővel sem etetni, így orrszondával kellett, majd később PEG-et kellett beültetni, hogy etetni tudjuk. Már nem tudott egyáltalán megülni. Már nem ment a beszéd sem.

Állandó felügyeletet igényel, mivel leáll a légzése, nem működnek az izmok, nem tudja tartani a kis testét, forgatni kell, nehogy felfekvése legyen. Állandóan termelődik a váladék, amit szívatnom kell, hogy kapjon levegőt. Sokszor kell oxigénre tennem, mert teljesen elfeketedik. Éjjel is állandóan tartani kell a kis fejét, hogy legyen levegője.

Csodálatos szeretetre méltó a gyermekeim. Keményen küzdenek az életbe maradásért. Igaz beszélni nem tudnak, de a szemeik mindent elmondanak. Csak úgy árad a szeretet belőlük, ha netán kissé magam alá kerülök, összeszedik minden erejüket, hogy egy kis mosolyt csaljanak az arcukra, mintha mondanák. Nem adhatjuk még fel. Még küzdenünk kell. Büszke vagyok rájuk, hogy olyan hősiesen keményen küzdenek, hogy még felnőtteket is megszégyenítve kitartanak.

Ma már csak ők jelentik számomra az egész világot. Értük küzdünk, hogy minél jobban el tudjam őket látni és minél tovább köztünk legyenek.

Sajnos addig bizony el sem tudja képzelni sok ember, milyen nagy érték is, ha egészséges a gyermeke. Mekkora nagy kincs az egészség. Hisz elég egy pillanat, hogy elveszíthetjük azt, ami a legfontosabb az életben.