Egyszer élünk. Hogyan küzdnünk a végsőkig?

A történet kezdete körülbelül 32 évvel ezelőttre tehető.

Minden nő előbb-utóbb babát szeretne és ezért bármit képes megtenni, elviselni. Anyunak sajnos volt több sikertelen terhessége, amikor is végre egyszer sikerült. Sokat szenvedett, január végétől egészen augusztus közepéig kórházban kellett lennie, ha azt akarta, hogy problémamentesebb legyen a terhessége. Aztán végre teljesült a nagy álom, megszületett első és egyben legutolsó lánya: én.

Eltelt körülbelül 1 év, mikor jelentkezett pár jellegtelen tünet. Ekkor még semmi rosszra nem gondolt. Majd teltek a napok és egyre érdekesebben járt, homályosan látott, stb... Ekkor már orvoshoz fordult, különböző vizsgálatokra küldték.

A vizsgálatok végén kiderült, hogy egy bizonyos sclerosis multiplexben szenved, aminek nincs gyógymódja, ezzel együtt kell élni.

Ettől kezdve hol jobb, hol rosszabb időszakok következtek a betegsége miatt. Közben kiderült, hogy emiatt több gyerkőcöt sem javasolnak már. Később méheltávolító műtétje is volt egy gyulladás miatt. Teltek az évek és már nem volt a régi anyu sem. Emlékszem rá, mennyire jól érezte magát, mikor még ki tudott menni velünk valamerre kirándulni.

Egy idő után már odáig romlott az állapota, hogy kerékpározni sem tudott, maradt a bot segítségnek. Kapott állapota javítására egy injekciót, de ez - mint kb. 2 év után kiderült - nem hozott jelentős javulást, sőt... az állapota semmit nem változott.

A végén hogy jobban legyen időnként, rehabilitációs osztályon feküdt. 6 havonta 3 hetet, amikor gyógytornát, masszsázst, infúziókat, stb. kapott. Ide éveken keresztül járt.

Egyszer télen elesett a járókerettel és combnyaktörése lett. Ez sokat rontott az állapotán, sokáig feküdt emiatt. Újabb rehab kezelések jöttek. Ez a betegség például vizelettartási problémákkal és székrekedéssel is jár, ez nála is jelentkezett. Egy idő után - mivel az állapota rosszabb volt - katétert kapott, más megoldást már nem látott az urológus sem. Állandó hashajtózásra szorult. Emiatt bélelzáródás alakult ki, amit sürgősséggel műtöttek meg egyik este. Ezután sokat volt intenzív részlegen.

Izomsorvadásos betegségről lévén szó, egyre jobban fogyott, vékonyodott. A egykori 55-60 kilós nő mára 35-40 kilóra fogyott. 2004-ben megszületett egyetlen unokája, akit nagyon várt. Épp a kórházból jött akkor haza, de akármennyire is gyenge volt, bejött apuékkal, hogy láthassa a kicsit. Ott laktunk és lakunk is a mai napig náluk és mindenben segítjük, amiben csak lehet, és lelkileg is támogatjuk.

Eltelt ismét pár év. Tavaly áprilisban még járókerettel és tolókocsival tudott menni, ülni. Tavaly májusban rosszul lett itthon, bekerült a kórházba. Napokig vizsgálgatták, nem tudták mi baja van. A végén, számos vizsgálat után kiderült, hogy klebsiellla vírusfertőzése van és az állapota már annyira rossz volt, hogy az orvos megmondta, innen ő már élve soha nem megy haza.

Legvégső esetre egyik patológus ismerősöm javasolt egy gyógyszert, aminek szerencsére jó hatása volt rá és láss csodát, 10 nap alatt helyrejött a vírusfertőzésből. Az orvosa meg is jegyezte, hogy mekkora akarat van benne, hogy ebből a betegségből kikászálódott. Csak hazajött ismét a családja közé.

Ekkora azonban már volt neki két nagyobb és mély felfekvése, köszönhető a gondos belgyógyászati betegápolásnak, hogy nem forgatják a fekvőbetegeket... Azóta napi szinten kezelem a sebeit. Egyik elmúlik, másik előjön. Kialakult egy újabb, a bal térdén és a bal talpán, ami eleinte igen kicsi volt. A minap egy csomó váladék kijött a térdén, így a sebészhez fordultunk, hogy mi a teendő ilyenkor és mi lehet az, hogyan kezeljük.

Ekkor közölte, hogy mivel fél talpára kiterjedő a fekélye, illetve a térde is érintett, kizárólag a combszintű amputáció jöhet szóba. Ebbe nem törődtünk csak úgy bele, másik orvosok véleményét is kikértük. Először anya azt mondta, hogy szó sem lehet róla, mert nagyon nagy fájdalmai vannak hónapok és évek óta és ebből elég! Majd másnap kérte, hogy szóljunk a háziorvosnak, hogy vigyék be a kórházba és beleegyezik a műtétbe.

Nagyon maga alatt volt, azt se tudtuk, hogyan támogassuk lelkileg. Eljött a hétfő, bevitték az érsebészetre. Vizsgálat vizsgálat után, majd kiderült, hogy kedden műtik. Sajnos nagyon kevés volt a vörösvérsejtje, így 2 egység vért kapott. Ezután már jobb volt. Eljött a kedd, már reggel időben bent voltam. Majd jött az 1 óra és jöttek érte. Sajnos csak a műtőig kísérhettem el, a szívem majdnem megszakadt, de nem mertem előtte sírni. Megvártam még bevitték, majd elkezdtem kegyetlenül sírni. Ekkor már fáradt is voltam nagyon és idegileg is kivoltam teljesen.

Eltelt 1 óra, rákérdeztem mi van. Akkor mondták, hogy most kezdik még csak (addig ott fektették a nagy hidegben), mert nem volt műtősnő. Végre elérkezett a 3 óra és hozták ki a műtőből. Egy nagy kő esett le a szívemről, mikor láttam, hogy hozzák ki és minden rendben van. Nagy volt a műtét kockázata az ő jelenlegi állapotában.

Két választása volt: vagy a nagy fájdalmak és az állapota miatt feladja és nem műtik, ekkor bármikor meghalhatott volna vérmérgezésben és akkor vége. Vagy pedig megműtik, akkor elmúlik a "veszély" és tovább láthatja a családját.

Az orvos meg is jegyezte hogy ekkora élni akarást még soha nem látott, mint ami anyuban van.

Számunkra anyu egy nagy hős, aki egy nagyon nagy áldozatot hozott azért, hogy tovább élhessen, és a szerető családja körében lehessen, bármennyire is fáj neki. Ezt meg is mondta, hogy értünk tette meg kizárólag, nem másért.

A műtét óta eltelt 1 nap és szerencsére az étvágya visszatért neki, jó kedve volt ma is, és tudja hogy minden nap megyek hozzá, nincs egyedül. Már készül rá, hogy ismét jöhet haza a jövő héten és ez nagyon élteti.

Ha valakinek már úgy tűnik, hogy nincs több esély, akkor se adja fel, mert van kiút. A remény hal meg utoljára. Az emberi akarat mindennél erősebb, és ez az, ami a legfontosabb. Vegyen példát mindenki anyuról, hogy mi mindenre lehet egy ember képes az életért.

Anya jól tudja, úgy látszik: neki nem szabad meghalnia, neki itt kell lennie közöttünk, szerető családja körében.