"Egy élet így nem érhet véget..." (beszélgetés)

némi idő nem a világ:)

Ha igazán szereted, majd "fogadd vissza" barátnak, mikor ismét barátként közelít

szívemből szóltál...sajnos épp ez van velem és a legjobb(nak hitt) barátnőmmel is...ki vagyok akadva én is, de nem tudok mit tenni, az élet megy tovább, majd lesznek más barátok hidd el...

van olyan fórum, ahol erről írnak, miért tűnnek vagy hova tűnnek el a barátok, olvass bele...

Szinte már csak emlékezek... Azok a szép közös élményekre, amik megtörténtek régen.

Az eddig legjobbnak hitt barátnőmet 12 éve ismerem. Kicsiként sokat játszottunk együtt, aztán együtt felvételiztünk középsuliba, itt más-más osztályba kerültünk, de 3 évig úgy látszott, hogy töretlen a barátságunk. Vagy legalább is az én szemem nem akarta észrevenni a problémákat. Kb. egy éve azt vettem észre, hogy megritkultak a találkozások, a beszélgetések, telefonhívások. Ő bekerült egy új társaságba, amivel eleinte nem is volt semmi baj, örültem, hogy megnyílik és bátrabbá válik. Több önbizalma lett, mint ami volt, ahogy mondta: "A szürke kisegér élni kezdett." Nekem már akkor jó ideje állandó kapcsolatom volt/van, de sikerült mindig úgy intézni, hogy nem ütközött ez meg az a program egy-két apró kivételtől eltekintve. Sajátos barátság volt(???) a miénk,nem egy társaságba jártunk szórakozni, de mégis azt éreztem, hogy összetartozok vele. Azt hittem, ez állandó és jó, tévedtem. Megváltozott. Eltűnt benne az, akit szerettem. Aki szeret egyszerű, de életvidám és józan-eszű. Mi lett ebből? Egy plázapicsa, a ruhák, a buli, a hajrá-szinglik, egy más életfelfogás. Ha kellettem, akkor azért kellettem, hogy megint elsírhassa, hogy dobták a randi után, meg nem talál cipőt erre meg erre a partira. Kezdett betelni nálam a pohár, hogy egy állandó lelki szemetes láda vagyok. Ha rákérdezett ugyan, hogy mi van velem, kb. egy-két mondatig jutottam, utána átterelte másra a szót. Nem akarom kisajátítani, de hiányzik. Próbáltam vele beszélni, hogy nem érzem emiatt jól magam. az is felmerült bennem, hogy számára már csak egy teret jelentek, ha menni kellene együtt valahova. Vagy hogy szégyell engem, az aki vagyok. Most már csak meredek magam elé, semmit sem érzek. Ez a legszörnyűbb, amikor egymás mellett álltok, és egyszerűen nincs mit mondanotok a másiknak. Nem akarod már elmondani, fölösleges, úgysem érdekli. Közömbösség. Hogy fajulhat el idáig el egy ennyi éves barátság? Hol van az én őszinte és egyszerű barátnőm? Felköszöntsem-e közelgő névnapján? Nem tudom. A kérdések sokasodnak, de nem tudom, hogy ennyi problémára van-e egyáltalán megoldás. Ennyi lenne és kész? Többet ne keressem? Elfolyik az, amit felépítettünk. Nem akarok vele némaságba burkolózni, de annyiszor próbáltam meg már vele beszélni,hogy fáradok, belefáradok... Vajon ég fontos számára valami kettőnkkel kapcsolatban? Vagy saját magát nem veszi észre, az álomvilágból nem akar felébredni?

Tudom, kicsit hosszúra nyúlt az írásom, de úgy éreztem, ki kell magamból ezt adnom.