Édesapám (beszélgetés)

Teljesen együtt érzek veled.

én 24 éves voltam,mikor az egészséges édesapám bekerült a kórházba,félrediagnosztizálták és 5 napra rá meghalt.hidd el,jobb ha szép az emlék,mit róla utoljára láttál és őrzöl,mint egy kórházi,csöves,infúziós,sápadt kép.tudom...

Hiszem,hogy még átölel,csak nem ebben a világban,ahogy egyszer majd Te is újra érezni fogod Édesapád szeretetét

(Dia)

Az én történetem is hasonló a tiédhez. Apunak 2007 január elején diagnosztizálták a tüdőrákot, június 1-jén pedig örökre elment. Én az utolsó hetet végig bent töltöttem vele a kórházban, de a legutolsó napján képtelen voltam bent maradni a szobában. Akkor már nem volt magánál és úgy éreztem,h nem bírok ott lenni. Elköszöntem tőle és leültem a kertben. A mai napig ostorozom magam, hogy miért nem voltam ott az utolsó percben és miért nem fogtam a kezét...még utoljára...

Nem múlik el nap, hogy ne gondolnék rá. Az első év volt a legnehezebb. Ma már boldogan gondolok a közös múltunkra, de tudom,h örökre hiányozni fog.

ne okold magad. apud sem teszi.

ölellek ismeretlenül is...

Őszinte részvétem.

Nincs szükséged a bocsánatkérésre, és az önvádra sem. A sors valamiért így rendezte, fogadd el, törődj bele!

Megértek. Jól tudom, milyen a temetésnél a részvétnyilvánításokat fogadni… :(

Erősnek kell lenned. Az élet nem áll meg!

Szia!

Őszinte részvétem, és nagyon átérzem amiről írsz.

Mi január 16.-án ünnepeltük apukám névnapját. Hazajöttünk, 1 óra múlva hívott öcsém, hogy már egy fél órája élesztik a mentők. Eljöttünk, rosszul lett, és ennyi volt. Szívinfarktus.

Nem tudtam tőle elköszönni sem....57 éves volt.

Őszinte részvétem.

15 éve halt meg édesapám, akkor 9 éves voltam. Én se tudtam elköszönni, de sajnos esélyem se volt rá, mert minden olyan gyorsan történt.

Azon a héten kedden eltemetünk apu édesapját. Szerdán jött csak haza elmesélte a családfánkat, édesapám az Alföldről származott. Csütörtökön anyu ügyeletes volt, én meg a mamánál(anyai)voltam ott játszottam unokatesóimmal. Aput vártunk, hogy jön cseresznyét szedni. Anyu aznap ügyeletes volt a kórházban. Megjött nagyon jó kedve volt, szedte a cseresznyét, mi meg a fa alatt játszottunk, ránk is szólt menjünk onnan nehogy ránk essen. Így bementünk a házba. Egyszer csak mama szalad be hogy leesett apu a fáról. Rohantam hozzá, de a szomszédok nem engedtek, így csak egy pillanatra láttam. A mentő elvitte, de azt nem akartam látni így elfordultam. A mama ment be vele, mindenki rohant a kórházba. Unokatesóm nagymamája vigyázott ránk késő volt kérték feküdjünk le aludni. Aztán egyszer csak csörgött a telefon, csupán egy mondatot hallottam, hozzáteszem nagyon messze volt a szobától a telefon a ház másik részén, de az a mondat örökre bevéste magát az agyamba: Előbb az apja most meg Ő. Azzal ringattam álomba magam, hogy biztos rosszul hallottam, de aztán később mikor felébresztettek, kiderült az igazság. Apu meghalt, háromszor élesztették újra, mint kiderült a mentőben is. A nyaki ütőere repedt el, ha túléli nyaktól lefelé teljesen béna lett volna. Máig nem tudjuk mi történt vele, valószínű a fán lett rosszul. A sors fintora aznap még másik kettő ember is cseresznyefáról esett, de egyik se halt meg.

Sajnálom.

Én is voltam hasonló helyzetben, igaz, annak már van 25 éve.

Édesapám máj-tüdő-agy-gyomorrákos volt. Első tünettől számítva 3 hónap alatt meghalt. 38 éves volt. Halála napján hamarabb hazajöttem a suliból. Szóltam a tanároknak, hogy lelépnék, mert be kell mennem apuhoz. Magam sem értettem miért, de rohantam haza. Mire odaértem, már mindenki zokogott. Tudtam, elkéstem. Én sem lehettem vele utolsó perceiben. De talán jobb is így. Addigra már a hasa felpuffadt, haja fogai kihullottak. Amit nem láttam, hogy morfiumozták, és már nemvolt önmaga. Nem biztos, hogy jó lett volna, ha látom, nem tudom. Szerettem, imádtam, de elment. A gyerekeimnek soha nem volt nagyapja, a férjemnek soha nem volt apósa, és nekem sem volt sokáig apám. A mai napig hiányzik. Kettősség van bennem, mert alig emlékszem rá, mégsem felejtem sosem.

Apu nyolc éve halt meg, még mindig fáj. Igaz tudtam, hogy beteg, de végig bíztam....

Nagyon vidám, jó kedvű ember volt, sokat játszottunk, vicceltünk egymással, imádta az unokáit.

Minden évben halottak napjára veszek a sírjára valami "vicces" mécsestartót (cserép töklámpás, vagy hasonlót). Első évben anyu egy kicsit nehezményezte, de aztán letudta: hogy pont olyan hülye vagy, mint apád. A mécsest ugyan úgy cserélte, mint mi.

Eddig mindig a fagy "ette" meg a mécsestartót.

Az idén elvitték a sírjáról.

A temetőkapuban találkoztunk anyuval, és a testvérével, este hívott, hogy mi történt: Apádnak nem vettél mécsestartót?

A "legszebb" kívánságom az, hogy aki elvitte annak minél hamarabb világítson a sírján.

Az én apukám augusztusban múlt egy éve hogy elment.Két hét alatt...A boncolásból derült ki,hogy a prosztataműtét helyéről(egy évvel azelőtt volt) kiinduló gyulladás okozott vérmérgezést.Amellett a belgyógyászait nővérek is közrejátszottak szerintem,mert amikor az intenzívről felkerült,leállt a légzése,nem tudom mikor vették észre,de vissza az intenzívre,intubálták,de már nem tért magához.Előző nap mikor bementünk hozzá már nem tudták levinni a lázát,az én meglátásom szerint a légzésleálláskori oxigénhiány miatt károsodott a hőközponja.Aznap éjszakás voltam,és öt óra előtt nem sokkal egy hatalmasat dobbant a szívem...A zárójelentésből tudtam meg,hogy 4:50-kor ment el...Nekem is nagyon hiányzik,de legalágg anyuval van.(Ő már 15 éve itt hagyott minket)

Sok erőt kívánok mindannyiunknak...

Nagyon hasonló cipőben járok, mint Te, csak mi idén augusztusban vesztettük el Aput. Végigsírtam a cikked. Borzalmas érzés, hiányzik nagyon. És csak remélem, h egyszer nem fog ennyire fájni.

Részvétem és sok erőt kívánok.

Apukám 6 éve ment el. Mai napig hiányzik.

Halála előtti napon hazautaztam és bementünk Anyummal Hozzá a kórházba. Nem tudom miért mentem haza, de éreztem, hogy el kell Hozzá mennem. Sokan azt mondták, hogy megéreztem, hogy már nem lesz sokáig köztünk és hogy Apu is így nyugodott meg.

Igazából, én már előtte lévő héten tudtam, hogy baj lesz, mondtam is páromnak. Megálmodtam az egészet. Mikor felhívtam Anyumat, hogy minden rendben van-e, azt mondta igen. Ez volt szombat este. Aznap álmodtam. Vasárnap reggel elmeséltem páromnak az álmom és mondta, hogy hívjam fel Anyumat. Akkor mondták, hogy kórházba vitték Aput. hihetetlen, hogy megéreztem. Bár, köztünk mindig is volt egy kötelék. És még van is!

Hiszem, hogy lát és segít és büszke rám és imádná az unokáját.

Hidd el, hogy Ő megbocsájtott. Te vagy az egyetlen, aki nem tud megbocsájtani, saját magának. Ez mardossa a lelked.

Élj úgy, hogy megéld az álmaidat, a maga teljességében. Építsd a életedet. Egy szülőnek nincs nagyobb öröme annál, mint amikor azt látja, hogy a gyermeke boldog, az eszme, ami szerint nevelt, nem volt hiábavaló, és át tudta adni mindazt, amit szeretett volna.

Élj eszerint, és Édesapád tudd, hogy nagyon büszke rád ott, ahol van!

Nekem sincs apukám, több, mint 6 éve, 43 éves volt, amikor elment. Mostanra sikerült elengednem, úgy, hogy átrendeztem a fejemben a "képeket". Kívánom, hogy sikerüljön Neked is, mielőbb!

Én arról inkább semmit nem írnék,miket éltem át,ha valaki kíváncsi,a cikkemben utánaolvashat....csak annyit írok:sok erőt kívánok neked,vigaszt,és lelki megnyugvást,hogy el tudd fogadni a tényt hogy nem voltál ott apukád mellett utolsó perceiben.Ne ostorozd magad,próbálj ne gondolni erre.

A cikkhez pedig gratulálok,igaz hogy nagyon szomorú,de aki ilyen formában képes az érzéseit,a szeretetét és a fájdalmát megfogalmazni,nemcsak értelmes ember,de jó is,ezt érzeni a soraidból....szép életet és boldogságot kívánok Neked,még akkor is,ha most nehéz....