Derült égből pokol

Az első kisbabánkat vártuk, nagyon boldogok voltunk. Bár nekem minden este égett a gyomrom a savtól, de úgy gondoltam, ez legyen a legkevesebb gondom. Kiderült, hogy lány lesz, imádtam! Legalább lesz kire hagynom a kozmetikát - gondoltam. Bár mindig azt mondtuk, mindegy mi lesz, lényeg az egészség. Nem is voltunk nagyravágyóak, mások összevesznek rajta mit szeretnének, fiút vagy lányt. Mindegy.

Az orvosom minden egyes ultrahangon kisebbnek mérte 1-2 héttel, de különösebb gond nem volt. A 29. héten már 2-3 hetes lemaradást látott. Azt mondta, hetente látni szeretne. Eljött a 30. hét hétfője. Gondoltam megyek reggel ultrahangra, aztán időpontom volt a fodrász kolleganőmhöz, hogy megcsináljuk a próbafrizurát, mivel azon a szombaton lesz az esküvőm. (Nem nagy, szűk családit terveztünk, mondván, hogy kismama vagyok). Akkor még nem gondoltam, hogy fogom magam érezni azon a szombaton. A dokim a 30 hetes babámat 25 hetesnek mérte. Rohangált, mint pók a falon, haját túrta, beutalót írt és azt mondta, azonnal fel kell mennem a Baross utcai női klinikára, ott jó kezekben leszek, VAN CSECSEMŐOSZTÁLY! Én akkor nem is fogtam fel, hogy minek nekem csecsemőosztály, úgyse fogom még megszülni, még hátravan a terhességemből 2 csodálatos hónap, már nem fogok dolgozni, csak lógatom a lábam és végre magammal fogok foglalkozni... pedig az orvosom arcára volt írva, hogy nagy a baj.

Nem akartam rohammentővel menni, apósom készségesen jött a céges autóval és anyósom is jött vele. Felvittek Pestre, tőlünk 80 km-re van. A kocsiban ülve fogalmam sem volt róla, mi fog történni. A legrosszabb, amit el tudtam képzelni, az az a vizsgálat, mikor megszúrják a hasam a hatalmas tűvel... A klinikán ultrahang ultrahangot követett, nekem nem mondtak semmit, elirányítottak egy másik szobába, ahol azt mondta a doktornő, hogy ezt a terhességet azonnal meg kell szakítani.. nem hittem a fülemnek. Nem tudtam ezt elképzelni se... és utána mi lesz? Nem féltem, mert nem láttam a jövőképem. Én, aki mindig mindent megtervezett, most nem láttam, hogy mi lesz 1 óra múlva, 1 nap múlva... innen kezdődött a pokol.

Előkészítettek a szüléshez, beöltöztem a saját lábamon mentem be a műtőbe, úgy éreztem magam, hogy ennél nincs szerencsétlenebb és kiszolgáltatottabb érzés... elveszik tőlem a kisbabámat...

A műtétre bejöhetett anyósom, jól esett, masszírozgatta a fejem, mert vagy az érzéstelenítőtől vagy az idegtől nagyon fájt. Fél óra alatt megvolt a császározás, nem sírt fel a lányom, egy pillanatra megmutatták és elsiettek vele...

Most ugorjunk egyet. Valahogy feldolgoztuk, hogy 730 gramm és 37 cm, és inkubátorban van gépeken... kiderült, hogy van neki egy szívfejlődési rendellenessége is, amit később műteni kell. A helyzetet hol elfogadtam, hol nem. Sokat sírtam, fájt a császár, fájtak a melleim a belövelléstől és lázas is voltam. De mindez semmiség volt a lelki fájdalmamhoz képest.

Mikor hazajöttem a kórházból, szinte nem is volt tejem, de ami maradt, hordtam fel Pestre. Aztán szép lassan elapadt. A kislányomnak nagyon sok erőt és szeretet adtam, így nagyon lassan elkezdett cseperedni. 1300 gramm volt, életrevaló, gyönyörű, mikor áthelyezték a Péterfy kórházba, ahol már úgymond a nagybabák vannak és a testközelségre specializálódtak. Az átszállításkor abban a kórházban észrevették, hogy el van törve a combja. 3 hétig gipszben kell lennie. Összetörtem. Valahogy annyira kiborultam ott, hogy nem tudtam abbahagyni a sírást. Pedig ez "csak" egy törés. De ott van az előző 2 havi intenzívre járkálás, a szívbetegség, mindennel meg kellett barátkoznunk, azt hittük már csak jó lehet, erre még miket kell szegénykémnek átélnie?

A 3 hét gipszes időszak alatt valami eltört bennem is. A kisbabám láthatóan gyűlölte a kötöttséget, alig bírt tőle mozogni, mert a derekát is körbeövezte a rögzítés. Az állandó hanyattfekvéstől pedig egyre rosszabb lett a légzése... míg a 3. héten, mikor már TÉNYLEG azt hittem, hogy már csak jó jöhet, hívtak a kórházból, hogy átvitték az 1-es gyermekklinikára, mert gépre kellett tenni a rossz légzés miatt. A páromat csak később hívtam, előbb anyukámat hívtam és az idegtől öklendezve mondtam el neki, hogy bekövetkezett amitől rettegtem, megint lélegeztetőn van. Aznap nem volt erőm meglátogatni. Mikor nem látogattam bűntudatom volt, ha látogattam pedig szenvedtem a látványtól, hogy Ő szenved. Másnap, a párom 30. születésnapján felutaztam a Kincsemhez. Megint egy új kórház, új emberek, új szagok, gépek csipogása... A kislányom mozdulatlanul feküdt, gépen volt, pedig már olyan nagy és húsos volt, majdnem 2 kg. A gipszet levették, tele volt csövekkel... ott és akkor összeroppantam.

Az utána következő napokban mindig lentebb vették a gépet neki, nagyon bíztam benne, hogy túlzás is volt rárakni, annyira nem rossz a légzése. De aztán megint fordult a dolog. bizony rosszabb lett. tüdőgyulladásra gyanakodtak, kapta rá az antibiotikumot. Az ahogy én felbuszoztam minden másnap oda, és hajléktalanokba és kunyeráló jósnőkbe botlottam és rideg orvosokkal beszéltem és durva kezű nővéreket láttam és a kis ártatlan életet, ami már nem is élet volt szenvedni láttam, az maga volt a pokol! Ahogy felmentem és ahogy eljöttem, tomboltak bennem az indulatok, teli torokból ordítani akartam, ehelyett csak sodródtam némán a metrón a tömegközlekedéssel... ezt nem tudja más, csak én. Egyedül voltam, hiába van nagyon jó családom és párkapcsolatom, többet nem is kívánhatnék, de EGYEDÜL VOLTAM ÉS NEM TUDTAM SEGÍTENI!

Ahogy vánszorogtak a napok, egyre föntebb kellett állítani a lélegeztetőt, míg nem a maximumot kapta és az sem volt elég. Tudtam, visszafordíthatatlan károsodásokat okozhat ezért fájdalmas szívvel arra gondoltam, inkább menjen el.

Igen, ezt szerettem volna. Én, az édesanyja, azt szerettem volna, ha nem nő fel így a lányom. Hogy lehet, szellemileg elmaradott, lehet sánta lesz a korai lábtörés miatt, ami nem ugyanúgy forrt össze, lehet meg sem éli a szívműtétet vagy esetleg utána veszítjük el, lehet, vak lesz a 100%-os oxigéntől, vagy ha kicsit sem élhet normális életet, kiközösítik és kigúnyolják... de ezek csak feltevések, de mindre jó esély volt. Nem tudtam már nézni, ahogy szenved a torkában lévő csövektől, a tűktől, a gyógyszerektől... feladtam. És Ő is feladta. Pont 100 napot élt. Amikor elbúcsúztunk, akkor foghattam először csövek nélkül. Nagyon szép kisbaba volt.

Szerintem nincs miért és nincs oka semminek. A dolgok csak úgy megtörténnek. Viszont valami így sem változott: a környezetemben nincs hasonló probléma. Úgyhogy megint EGYEDÜL VAGYOK.