Csendes ember

Igen, mesélek… mint mindig… mert annyi minden történt az utolsó beszélgetésünk óta. Nem, most nem lehetsz büszke rám. Annyi, de annyi baromságot csináltam, annyira nem érzem megint, hogy a saját életemet élem. Bólogatsz? Igazad van. Én már csak sóhajtani tudok. Hatalmasat… füstfelhőset. A gyerekek? Nehéz, nagyon nehéz. Olyan hirtelen nőnek fel, hogy lélegzetvételnyi idő lesz a napokból, a hetekből, a hónapokból. De ezt úgyis tudod, hiszen találkozol velük, sűrűbben, mint velem. Mert én ugye… csak úgy, ha szólsz, hogy már olyan régen nem… jó lenne már… és én csak húzom az időt, hogy majd, most nem, most nem vagyok felkészülve rá…

Lefekszem melléd… érzem azt a megnyugtató békét… mindig elönt… belőled árad… A fű csiklandozza a nyakam, fejem alá teszem a kezem… közben odabólintok az előttem eltipegő néninek, aki már ismer, és nem csodálkozik azon, hogy mély diskurzust folytatok Veled… Itt, ebben a zárt világban annyira nagy a csend… kizárja a világ zaját… a nem messze elhúzó autók gumisikítását… Együtt nézzük a felhőket… úgy, mint régen… és mesélek… Te pedig hallgatsz… mindig hallgattál… Emlékszel a piros kis ernyőmre, amin kézen fogva táncoltak a kis néger emberkék?… Miért jutott eszembe? Nem tudom… Talán mert fogtad a kezem Te is, akkor, amikor arra vártunk, hogy hazamehessünk, mert a karácsonyfát már feldíszítették, és így már nem bukik le az Angyalka, amikor az ajándékokat alácsempészte…

Igen, fogtad a kezem… soha többé, csak akkor… és soha nem öleltél meg, soha nem szorítottál magadhoz, soha nem mondtad, hogy szeretsz… annyira hiányzott… talán ezért vágyom most az ölelésekre, az érintésekre, a szavakra… annyira jó hallani néha… Jó végigsétálni úgy igazán, kézen fogva… jó odaborulni a másik mellére… jó úgy elaludni, hogy szorítanak, nem engednek… Te miért féltél az érintésektől? Megkeményítetted magad, távol tartottál ezektől a mély emberi mozdulatoktól, a lelket érintő szavaktól… csak néztél némán… s éreztem, nem kellek… neked nem kellek…

Annyira hiányzol! Annyira fáj… annyira dönget és dübörög bennem a szeretet… könnyeim szétáztatják az újabb cigarettát… úgy adom oda Neked, a számból ráizzítva, nedvesen… Csóválod a fejed… nem szeretted ha sírok, ugye? Erre tanítottál… keményen, büszkén, felemelt szívvel, egyenesen… és érzelmek nélkül… Rossz tanítvány voltam… nagyon rossz… Az utolsó napon, amikor végleg kiléptél az életemből, azt hittem, köszönés nélkül hagysz magamra… sírtam, üvöltöttem, falat vertem… de éjjel arra ébredtem, hogy valaki néz… és ott ültél a karosszékben… moccanni sem mertem, nehogy eltűnj, elpárologj… néztél, és akkor láttam meg a szemedben azt a "sohakinemmondott", végtelen szeretetet… majd elhalványultál… egyre jobban és jobban… én meg nyüszítettem belül, ott nagyon belül… ne menj még, kérlek, ne… csak most ne… csak most értem… csak most esett le az a tantusz… de elmentél… és az érme koppanásán kívül nem hallottam mást… csak a végtelen csendet, ami végigkísérte közös életünket…

Mennem kell… várnak rám… s vár rám az ezernyi tennivaló, a napi sárba tiprás, az apró örömök… de közben érzem, hogy figyelsz rám, vigyázol akkor is, ha nem vagy velem… valahogy mindig ott vagy, láthatatlanul… mert Te vagy az az Angyal… De kérlek, Őt ne hívd még… hagyd meg nekem még egy kicsit… tudom, vágysz már rá… szeretnéd, ha örökre ott lenne már Veled… Igen, önző vagyok… nagyon önző… nekem már csak Ő maradt… úgy kézzelfoghatóan, az örökös zsörtölődésével, sírásával, a hatalmas tenni akarásával, és ha Ő elmegy, nekem fel kell nőnöm… Érted? Akkor véget ér a hosszúra nyúlt gyerekkorom… s felveszem a terheket, amit maga után hagy… nem akarok felnőni… nem akarok… de megint nem válaszolsz… megint magamban kell helyretennem egyedül mindent… azt, amit kimondatlanul adtál ez alatt a pár óra alatt…

Felcihelődöm a földről… adok még egy cigarettát… a liliom ott, a vázában… olyan csálén áll szegény… mint az életem… megigazítom… végigsimítom a márványlap erezetét…

- Szia Apszi! Majd jövök… és újra mesélek… mint tizenegy éve mindig… s te csak hallgatsz majd csendesen… mint egész életedben…

Lyrian ©