COVID19 - nekem

Az utóbbi évtizedekben nyugalomhoz szokott magyar emberek zöme - velem együtt - összezavarodott. Most ezután mit kell, hogyan… és az elég lesz?! A maszkjaikkal eddig különcnek tetsző japán és kínai turistákra máshogy gondoltunk már… a saját maszkunk mögött.

Voltunk kicsit, aztán jobban szeparáltak… Kerítésen belülre szorultak a gyerekkacajok, a világhálóra szorult iskolai élet miatt belassult a net, a saját udvarunkon ért bennünket a tavasz eddig nem látott méretű veteményest hozva. Másfél-két méteresre nőttek az emberek közti távolságok, de szorosabbá lettek a tiltottá vált generációs kötelékek és mindennél beszédesebbé a szemek… Mert legtöbbször csak ezek látszottak belőlünk, ha közösségbe mentünk.

Az időkorlátok miatt a generációk eltávolodtak… és kicsit talán egymásnak is feszültek a rugalmatlan helyzet miatt, hiszen sokszor pár percen múlt csak, hogy megvegyük már azt a kenyeret…

A szívekkel díszített ablakok mögött digitalizálódtak gyerekek és szülők, akik közül oly sokan munkahelyüket vesztették a nagy elvonulás alatt. Az otthonmaradást - még falusi viszonylatban is - többé-kevésbé jól sikerült teljesíteni, azt hiszem, hiszen sose volt olyan üres délután az utca, mint ezekben az időkben. Csend volt. Mert ez egy csendes év. Elmaradtak iskolai/óvodai/falusi rendezvények, esküvők, ballagások, koncertek. Bezártak a könyvtárak, színházak, mozik.

Maradj otthon! – zengett mindenhonnan, de sokan nem maradhattak. Menni kellett, tenni kellett…akár home office-ból, akár testközelben a többi ember között. A naponta este nyolckor felzengő tapsok egyre több embernek szóltak. Tapsoltuk magunkat, hogy másnap se rettegjük túl a napot munka közben azon kattogva: ”mi van, ha elkapom?” A magam nevében csak a szociális szféráról zenghetek, mert ez az én közegem, de minden szolgáltató odatette magát azért, hogy ne váljanak a mindennapjaink végképp élhetetlenné, menjen az a szekér előre… ha döcögősebben is, ha sorban állva is, ha kicsit feszültebben húzva/tolva is…

Mi szociálisok itt minden nap egybefutottunk. A Gondozási Központ egysége alatt igyekezett mindenki tenni, segíteni, amit épp kellett. Együtt mosogatott az elmúlt hónapok alatt napi átlag 90 éthordót vezető, gondozó, könyvtáros, szociális munkás. Napi szinten bevásároltak, gyógyszert írattak/váltottak, kiszállítottak, ebédet hordtak a lányok. Sok - kerítés mögé száműzött - nyugdíjasnak ők voltak a napi biztos pont, az egyetlen kontakt a külvilággal… ami most kicsit körbezárta őket a saját otthonuk falaival… az ő érdekükben.

Most lassan, óvatosan ébredünk… Csak még nem tudjuk, hogy mire. Még ott az a maszk minden szatyorban, autóban, biciklikosárban... Sokunk gondolataiban motoszkál még a félsz, hogy mi van ha a folytatás - bár nem várjuk -, de következik? Várunk, igyekszünk a megszerzett tapasztalatokat felhasználva felkészültebben szembenézni az esetleges második hullámmal.

De mindeközben nekem tagadhatatlanul volt valami jó is a csendben.

Maga a csend.

Megállt a mókuskerék… Kiszállhattunk kicsit és egymásra nézhettünk anélkül, hogy rohanni kelljen egyik kötelezettségtől a másikig. Több időnk volt ezek alatt a hetek alatt, őriztük az egészségünket, becsültük a kapcsolatainkat….

Ezeket tegyük el magunknak, és akkor nem volt semmi hiába!