COVID, ahogy mi megéltük (beszélgetés)

Most beszélt messengeren az öcsém a fiatalember testvérével és édesanyjával. Úgy tűnik, hogy a volt osztálytársamat tegnap levették a lélegeztetőgépről, most már nem szorul non-invaziv lélegeztetésre.

Még felmérni sem lehet, hogy milyen következményekkel járhatott a 20 éves haveromnál a 22 napos lélegeztetőgépes kezelés. Azt tudni lehet, hogy két napig tartó 40°C feletti láz előzte meg a kórházba kerülését valamint tüdőkárosodása nagyjából 70-75%-os lehet. A szíve sem kizárt, hogy károsodott. Állítólag a részletesebb vizsgálatokra csak hétfőtől kerül sor.

A 20 éves fiatalember még mindig non-INVAZÍV lélegeztetés alatt áll. De legalább elvileg nincs mély altatásban,ahogy az apja. (Elnézést a délelőtti elírásért)

Csak remélni lehet, hogy kijönnek még a kórházból.

A 20 éves fiatalember még mindig non-intenzív lélegeztetés alatt áll. De legalább elvileg nincs mély altatásban,ahogy az apja.

Csak remélni lehet, hogy kijönnek még a kórházból.

A lélegeztető gépen lévő fiatalemberről lehet valamit tudni? Jó lenne, ha életben vennék le róla.

Nekem még jó sokat kell várnom, hogy a barátnőmmel egyszer beszélni tudjak. Talán nyár elején ha megérjük. Nagyon nagyon kíváncsi vagyok, mit mond el, hogyan élte át. Bár nagyjából sejtem, a fényképét láttam, az arcán, a tekintetén minden látszik. Még mindig kórházban van, idén nem engedik már haza ez biztos.

Van (remélem, hogy lesz is) egy nagyon kedves haverom, akivel 2008 és 2019 között tizenegy évig voltunk osztálytársak. Azért nem tovább, mert sajnos 2017 vége felé gerincében daganatot diagnosztizáltak, ami nagyban visszavetette őt a tanulásban is, hisz orvostól orvosig jártak (járnak-járnának) vele. Több kemoterápián is túl van már. Tavaly ősszel (szeptember elején) majdnem az egész családja (kivéve az öccse és húga) átestek a fertőzésen enyhe tünetekkel. A szülők oltásellenesek, vagyis az édesanyja csak az volt. (Szerencsére nem azért, mert meghalt.)

A család két tagja, a fent említett fiú és az édesapja kórházban van COVID miatt. Az édesapa 23 napja lélegeztetőgépen, a fiatalember pedig 17 napja noninvazív lélegeztetésre szorul. A kisebb gyerekek és az anyuka otthon van és volt végig a betegség alatt. Én is először a fiú öccsével beszéltem, majd az édesanyjával. Ő mondta a következőket:

"Aki megteheti a lehető legrövidebb időn belül oltassa be ne csak magát, hanem igenis a gyermekét-gyermekeit is, hogy ne kelljen mindazon átmennie, amin nekem kell. Immáron 24 napja nem láthatom gyermekemet és még beszélni sem tudok vele. Ha hallgattam volna ismerőseimre, rokonaimra, akik javasolták, hogy oltassuk be magunkat és amint lehet, akkor a gyerekeket is és nem beszéltem volna le a gyereket az oltásról, akkor a fiatalkora miatt még annak ellenére is, hogy rákos, bizony orvosai szerint is megúszhatta volna enyhe lefolyású megbetegedéssel. De a férjem és jómagam is jobban beszartunk a vakcinától, mint a vírustól. Ez lett a vége. Most már csak a jó Istenben bízhatok és bízhatunk, hogy a férjem és a fiam kijön még a kórházból."

Remélem, hogy fent idézet mondatok elgondolkodtatnak mindenkit, aki elolvassa azokat és gyermekükkel kapcsolatos oltásban kételkednek és még az oltakozni akaró gyerekeiket is lebeszélik róla, hogy ez nem biztos, hogy szerencsés.

Köszönöm szépen, pillanatnyilag úgy tűnik, javul, ma átvitték egy rehabilitációs klinikára. Azt hiszem, hosszú idő kell míg felépül.

Remélem jövő nyáron el tudunk beszélgetni hogy élte át ő, hogyan én, és változott- e a véleménye az oltásról. Nem nagyon hitt nekem, amikor az "élményeimről" meséltem neki, de a mostani fotóját elnézve, amit a férje küldött vasárnap - szerintem érteni fogja, miről beszéltem.

Biztató és örülj neki, hogy nagyszüleim túlélték. Tényleg olyan rejtélyes dolog ez, ki hogyan esik át a betegségen. Több helyen olvastam, hogy genetikai szempontból is vizsgálódnak tudósok. Valami lehet itt a gének körül, hiszen már több, száz, vagy annál is több évet megért emberek gyógyultak meg és mentek haza a kórházból. Látod, egészséges fiatalok egy része pedig áldozat lesz. Nagyon furcsa.

"nem annyira jó hely, mint kívülről látszik. Ha nincs pénzed, akkor ott sem kapsz olyan ellátást, amiről ábrándozol. Ha meg nem tudod fizetni a betegkasszát, véged van. Ellátnak, de úgy eladósodsz utána, hogy sosem éred utol magad."

Az USÁ-ban is hasonló a helyzet.

A lakosság általános egészségügyi állapota nálunk legrosszabb. Dohányzás, ital, stressz, életmód.

Mindezen túl nyilvánvaló, hogy az 1975-ben tb-re befizetett pénzünk nominálisan egy vérvételre lenne ma elég. Sok-sok drága vizsgálat, kezelés van ma, ami még saját zsebből is megfizethetetlen, nemhogy pár százaléknyi régi tb-ből. Nincs olyan befektetés, ami 20-30 év múlva százszorosát hozza...

Alig van aktív befizető, fiatalok külföldön, emberek zöme minimálbéres.

Nagyjából nyugdíjkasszánál is ez a helyzet, ha valaki azt hiszi, hogy majd szép nyugdíja lesz öngondoskodás nélkül, bevette a maszlagot.

Nem provokáció szándékával írtam. De most már leírom a véleményem erről. Nem ismerem az ottani rendszert, azt viszont tudom, hogy az emberek fizetéséről itt is keményen levonják a tb-t, ami alapján járna ellátás. Itt is keményen dolgozik a melós, nem csak ott, de a jövedelmeket is érdemes lenne összehasonlítani. Azt is tudjuk, hogy ez az ország is kapott történelmi lehetőséget és pénzt is, arra, hogy felemelkedjen, ha nem is svájci, de legalább osztrák színvonalra. Ezt a lehetőséget azok, akiknek kötelességük lett volna kihasználni, elherdálták. Ez sem provokáció, hanem a fájdalmas igazság. Nem itt kellene tartanunk, egy Marshall segélynyi összeg után. Az egész elmúlt 30 évre gondolok, és nem egyetlen pártra, az elmúlt évtizedek minden szereplőjének történelmi felelőssége, hogy ide jutottunk, és innen már száz év alatt sem lesz könnyű felállni. Ha ugyan sikerül. Én is badarságnak sőt, nemzeti tragédiának vélem, hogy rengeteg ember nem ismeri ezt fel.

A betegség kezelésével kapcsolatos protokollra is gondoltam, hogy talán ott nem várják meg, amíg a beteg végstádiumba kerül és fuldokló állapotban viszik a kórházba, hanem amint elkezd rosszul lenni, azonnal be, és kezdik a kezelést. Mintegy megelőzendő a végzetes szövődmények kialakulását. Itt is lehet valami hatalmas különbség. Nem véletlen, hogy jóval kevesebb halottjuk van (nekik is, osztrákoknak is).

Ehhez a hozzászóláshoz az is odatartozik, hogy mennyit fizet a barátnőd az egészségügyi hozzájárulásokért? Svájcban nagyon durva a betegkassza és aszerint kapsz ellátási színvonalat is, hogy mennyit fizetsz. Aztán ha van valami bajod, utána még mindig lesz önrész, amit ki kell fizetned miután meggyógyítottak. Nem az itteni TB-nek megfelelő pénzekről beszélünk!!! Ezt összehasonlítani a magyar egészségüggyel badarság vagy provokáció.

A barátnődnek teljes gyógyulást kívánok. Sokba fog neki sajnos kerülni, de reméljük, hogy semmi nem marad vissza a betegségből. Minden jót neki.

Nem a személyes élményeimről szeretnék írni, az már rég volt, tavaly. De 72 éves barátnőm, akinek korábban volt súlyos szívinfarktusa, múlt héten pénteken kórházba került igazoltan covid fertőzéssel, oltatlanul. Azért azt megemlítem, hogy Svájcban él. Szóval nem tudom, ott mit csinálnak másképp, de barátnőm mai napig él, igaz, borzalmas állapotban van. A férje most vasárnap meglátogatta (!) és küldött egy fotót az arcáról és első látásra azt hittem a halott felesége utolsó képét küldte el. Csak szemüveggel és a képet nagyítva látszott, hogy él. Viszont szerdán már rehabilitációs klinikára szállítják, ami úgy gondolom, jó jel, mert ez már a felépülés felé vezető út lehet. Biztos vagyok benne, hogy nehéz lesz és hosszú. Hogy milyen tartós szövődmények maradnak neki, azt majd később látjuk meg.

Ami kicsit fáj, az a gondolat, hogy egy ilyen korban és állapotban lévő magyar embernek itthon mennyi esélye lett volna a túlélésre?