Beragadt a vészjelzőm! (beszélgetés)

Mintha azt olvastam volna Tőled, hogy egy új szerelem talált Rád.

Hasonlóan sokunkhoz nem tudsz elszakadni attól akivel leélted több mint az életed felét?

Bocs', de sok családi teendőm lett, de jövök...

Puszi mindenkinek!

Ez tényleg szép hosszú idő együtt.

És mi volt az a hoppá?

Bocs' mindenkitől, de most dolgom van még. Majd este még visszanézek, ha hazaérek, mert még melózom.

Puszi

Kedves clau!

A 15. hsz-em is erre a hsz-edre írtam.

Igen, kicsit ki vagyok borulva. Sajnálom, ha nem tudom hozni a megszokott formám. Most szükségem van rátok, hogy kidumálhassam magamból. Már sokat köszönhetek a Hoxás társaságnak. Néhányan már személyesen is az ismerőseim lettek közületek.

Szóval, bízni szeretnék ismét, de nem megy és ez annyira megkínoz, hogy majd a falra mászom. Nem is merek egyedül maradni, nehogy eluralkodjanak rajtam a hülye gondolatok.

Ez nagyon mélyről szakadt fel belőlem... sajnálom, ha túl elszállt lett.

Ne csodálkozz! Már eléggé nyűttes lettem attól, hogy még mindig kénytelen vagyok együtt élni azzal, akiben nem tudok/lehet, hogy nem is akarok(?) megbízni. Bizalom nélkül élni meg rohadtul nehéz. Mostmár tudom. Eddig nem csalódtam még soha sem ekkorát.

Talán segít majd a zarándokút májusban. Kicsit reménykedem, hogy ott lesz módom úgy magamba szállni, hogy megtalálom végre a megoldást.

Annyira várom és olyan lassan telik az idő az indulásig.

Szia!

Beleolvastam az írásaidba kíváncsiságból, és úgy éreztem, hogy helyrejöttek a dolgaid valamennyire.

Az alábbi írásodat én sem értem igazán, kicsit elvontnak tűnik.

Ha konkrétabban leírnád talán lenne módunk segíteni is, hiszen sokunknak van problémája az életben.

Ezzel semmi gond.

Talán örülni is kell neki, mert nálatok ezek szerint semmi az enyémhez hasonló élethelyzet nem adódott.

Azért köszönöm, hogy mégis hozzászóltatok, ha nincs is módotok segíteni.

Már alig bírom. Annyira fáj, hogy sokszor vonítok fájdalmamban... éjszaka állandóan jajszó-sóhajok zavarják meg az álmainkat. Ma éjjel is többször aggodalmaskodva kérdezte tőlem, hogy mi a baj. Válaszolni sem volt erőm, csak visszazuhanni vágytam az alvásba, mert akkor könnyebb... Nem tudok szabadulni... ez az érzés mindent áthat.

A bizalom halála... a vészcsengő állandó, őrjítő hangja. Bármibe fogok, ami vele kapcsolatos, iszonyatos, mindent elsöprő erővel szólal meg és már újból nincs semminek értelme.

"egy ágyban az ellenséggel" Hiába bűnbánata, a legangyalibb viselkedése... nem tudok bízni benne.

Bár már csak jajgatok ébredezve... már nem a halálomért imádkozom. Talán mégis jobb lesz egyszer?