Bende születése

A 38. héten a szokásos NST vizsgálatra menve már nem kellett hazajönnöm, mert sajnos bent fogtak. Aznap szerencsére elkísért anyósom s kisebbik fiam is, Zsombi, így adtak egy kis lelki támogatást, mert persze elsírtam magam. A férjemnek csak egy sms-t küldtem, s kértem, hogy ne hívjon, nem akartam sírni annyi ember előtt, amíg a betegfelvételre vártam, így is mindenki engem bámult, ahogy nagy hassal, kisírt szemekkel ott üldögélek. Szerencsére normális szobatársaim voltak, bár amilyen rémtörténeteket hallottam, legszívesebben hazamentem volna.

Egy hét után már nagyon hiányzott a férjem meg a gyerekek is, s vágytam a saját ágyam után is, úgy éreztem sosem szülök meg. Hiába jöttek naponta többször látogatni, a haza induláskor mindig elsírtam magam. Mikor a 39. hetet is betöltöttem, teljesen befordultam, mert a nagy fiaim addigra már rég megvoltak, most meg még sehol semmi. Nagy volt már nagyon a pocim, nehéz is volt, éjjel se tudtam aludni, stb. Biztos jobban viseltem volna, ha otthon lehettem volna.

Vasárnap mikor a férjem ott volt, nagyon görcsöltem, lementünk sétálni a kórház udvarába, hátha jobban leszek, de többször meg kellett állnunk, mert menni alig bírtam. De elég rendszertelenek voltak a fájásaim, így nem tulajdonítottunk neki túl nagy jelentőséget. Másnap, hétfőn vizitkor mondta a főorvos, hogy kedden OPT-t csinálnak, vagy megrepesztik a burkot, mert két cm-re nyitva vagyok. Gyors felhívtam Istit, hogy másnapra kérjen szabit, mert apás szülést terveztünk. Hát, rá fél órára elment a magzatvizem… Visszahívtam a drágát, hogy inkább aznap induljon... Szóltam a nővérnek, átkísért a szülőszobára, ahol megvizsgált a doki, s mondta 3 cm-re vagyok nyitva. Semmi fájásom nem volt, azt mondta az orvos, ha két óra múlva se lesznek fájásaim, kapok egy kis oxitocint. Ez volt 9-kor. Később bejött a szülésznő, szólt, hogy itt a férjem, 10.30 körül ki is engedtek hozzá, de mondták, 11-re menjek vissza. Mikor megláttam a Drágát, a nyakába borultam s elsírtam magam, addigra már beindultak a fájások is. Hát nem volt egy felemelő érzés a folyosón vajúdni idegenek (látogatók) közt, s még ráadásul kórházi hálóing volt rajtam. 11-kor visszamentem, megvizsgáltak, mondták, hogy semmit nem tágultam, még mindig 3 cm. Azért előkészítettek, kaptam beöntést meg tusolhattam. Hát, már nem tudtam mitől görcsölök jobban... Majd kiraktak a vajúdóba, ott bekaptam egy kis homeopátiás bogyót, amit előtte elfelejtettem.

Hát, be is indultak a fájások még erőteljesebben, egyfolytában úgy éreztem, hogy hánynom kell. Azt mondták a szülésznők, hogy az jó, mert azt jelenti, hogy gyorsan tágulok. Közben a mellettem lévő ágyon megszültek, hát nagyon irigykedtem... Miközben feküdtem az ágyon, s erősödtek a fájásaim, arra gondoltam mennyire szeretem a párom, s megéri ezt végig csinálni érte. 13.30 körül megint megvizsgált az orvos, már 6 cm-nél tartottam, akkor beengedték a férjemet is. Szegény, nem mert menni se wc-re, se büfébe, nehogy lemaradjon valamiről... Átmentünk az apás szülőszobára, nagy segítség volt lelkileg a páromat látni s érezni a jelenlétét, az ölelését.

Labdára ültem, azon tudtam magam ringatni a fájásokkor, Isti közben fogta a kezem, masszírozott meg próbált szórakoztatni, de a poénjaira a két perces fájásoknál már csak megsemmisítő pillantásokkal reagáltam. Szegény folyton azt kérdezgette, hogy miben tudna nekem segíteni, mondtam neki, nekem elég, hogy ott van. Mikor bejött a szülésznő, kérdeztem nem kaphatnék-e fájdalomcsillapítót, mert már nem bíróm, azt mondta szívjak gázt. Hát alig szívtam bele hármat, már éreztem is a tolófájásokat.

Gyorsan felraktak a szülőágyra, s kiabáltak az orvosnak, hogy szülünk. Isti ott állt a fejemnél s fogta a kezem, törölgette a homlokom s mondogatta, hogy nagyon szeret. Az első tolásra a baba fejtetője jött ki, mondták simogassam meg, ebből sok erőt merítettem. Végül a 3. fájásra, 14.47-kor kibújt a babánk, s rögtön rám is rakták. Isti meghatódva állt mellettünk, megcsókolt s mondta, hogy szeret. Sosem felejtem el az arcát... Utána ment Bendével, amíg lemosták, ellátták. Engem addig megvarrt a doki, mert kicsit repedtem, azt hittem leugrok az ágyról...

Utána kihozták a Bendit mellém, Apa is ott maradt velünk s nem tudott betelni a picivel. Felhívta a családot, s mikor anyósommal beszélt, akkor elsírta magát. Olyan jó volt látni, hogy mennyire boldog. :) Sok-sok fényképet csinált, egyszerűen nem tudott betelni a picivel. Mikor letelt a két órás megfigyelés, szinte úgy kellett elvenni tőle a babát, hogy elvigyék az osztályra.

Délután visszajött a családdal, s szinte rátapadt az üvegre, ahogy nézte a Bendét.

Azóta is nagyon jó apuka, neki tényleg érdemes volt szülni.:) Éjjel is felkel a picihez, ha felsír, tisztába teszi, hogy tudjak annyival tovább aludni mielőtt szoptatok, ő fürdeti, s nagyon sokat foglalkozik vele. Mit ne mondjak, szinte csak szoptatnom kell, de persze azért én is sokat dajkálom babácskánkat.