Dupla öröm - dupla boldogság!

Az egész terhességet szinte végigizgultam, sokat olvastam az ikerterhességekről. Utólag, talán nem kellett volna. Minden jelre nagyon figyeltem, ami a pocakomban történt.

Az első izgalom már a 8. hét környékén történt, amikor az addig elviselhetetlen hányinger egyik napról a másikra elmúlt. Az orvos szerint ez rossz jel, azonnal rohantunk. De az én két csodám kis szíve dobogott, csak megijesztették anyáékat. A következő mérföldkő a 12. hetes UH volt. Addig ugye bármi történhet. Szerencsére minden rendben volt akkor is, alig tudta a doki bácsi megmérni őket, úgy kapálóztak.

Majd ezek után nyugis időszak volt, egészen a 25. hétig. Ettől az időtől kezdve napról napra nehezebb lett. Nagy volt a pocak, nagy volt a súly, fájt a derekam, nem tudtam aludni, keményedett sokat a hasam. Innen már éreztem, hogy a végéig nem fogom kibírni. Mindig vissza számoltam, hogy legalább a 34. hétig kell kibírni. 30. héten mindent előkészítettünk, megvettünk, készen álltunk a babák fogadására.

31. héten az orvosom befektetett a kórházba, mert eltérőnek látta a babák súlyát. (Kb. fél kg különbséget látott.)

Pontosan 1 hetet feküdtem a kórházban, amikor éjjel arra ébredtem, hogy folyik a magzatvíz.

Azonnal összetörtem, szinte sokkot kaptam. Mindenféle rosszra gondoltam. Még legalább 2 hetet ki kellett volna bírniuk. Levittek a szülőszobába, hívtam a párom, aki hamarosan ott volt.

Azonnal kaptam tüdőérlelőt és visszatartó infúziót. Fájásaim nem voltak.

Reggel jött az orvosom és úgy döntöttek, hogy átvisznek másik kórházba, mert ott jobb a koraszülött ellátás. Kb. 1 óra múlva mentőbe tettek és szirénázva száguldottunk Pécs felé. Nagyon rossz érzés volt a mentőben feküdni. A mentős fiú nagyon kedves volt, talán ő öntött belém egy kis lelket. Megérkeztünk az Édesanyák úti kórházba, ahol már vártak rám. Sokan megvizsgáltak, még kaptam tüdőérlelőt és visszatartó infúziót. is. Azt mondták még 24 órát ki kellene bírnom. Egy kórterembe fektettek, ahol az ágyam végét megemelték, a fejem lógott lefelé, hogy a magzatvíz ne folyjon ki. Közben sűrűn vizsgáltak, NST-re tettek. Én persze folyamatosan sírtam és aggódtam a picurkákért. Férjem mellettem volt, ami sok erőt adott, közben ő is ugyanúgy aggódott értünk.

27 órát bírtam ki, ezután jöttek a fájások. Irány a műtő, mindketten haránt fekvésben voltak, így nem volt kérdés a császár.

Kb. 15-20 perc múlva megszületett a kisfiam Hunor 1620 grammal és 42 cm-rel, majd 1 perc múlva Liliom 2170 grammal és 42 cm-rel, 2009.04.30-án, délután 14.30 és 31 perckor, a terhesség 32+4 napján.

Nem mutatták meg Őket, de valahol mégis nyugodt voltam, mert pár perc múlva hallottam őket sírni. Azonnal a PIC-re vitték őket. Inkubátorban, légzéstámogatással. Engem elrendeztek és vittek az intenzív osztályra. Férjem jött utánam, soha nem láttam még ilyen idegesnek, nagyon aggódott.

Majd miután beszéltünk és látta, hogy jól vagyok, elment megnézni a KÉT CSODÁT!

Úgy szerettem volna őket én is látni már. Visszajött és a fényképezőgépen mutatta meg őket, hihetetlen érzés volt. Egyszerre jó is és rossz is. Mindketten jó állapotban voltak, de olyan picikék, törékenyek, vékonyak voltak. 24 órát kellett az intenzív osztályon feküdnöm, ez maga volt a pokol, azt hittem, sosem telik le. A szobában lévő társaimnak hozták a babáikat szopizni, és meg csak néztem őket és folytak a könnyeim, hogy én miért nem ölelhetem meg a kincseimet.

Majd én is felkelhettem, ami elég fájdalmas volt, de különösebben nem érdekelt, már látni akartam a babáimat. Férjem tolókocsival áttolt hozzájuk. Végre láthattam Őket, picikén, becsövezve, összeszurkálva, kiszolgáltatottan, de mégis csodaszépen.

Azt az érzést SOHA nem felejtem el, hulltak a könnyeim a boldogságtól.

Beszéltünk a gyerekorvossal, aki azt mondta, 1-1,5 hónap, mire hazakerülhetnek. Ez iszonyú soknak tűnt.

Engem az 5. napon hazaengedtek, vagyis egy anyaszállásra kerültem, ahonnan bejárhattam hozzájuk, vittem nekik a lefejt tejet.

Nagyon szépen gyarapodtak, semmilyen fertőzést nem kaptak el, hihetetlen volt az egész. Liliomot 10 naposan hazavihettük, ami újból kettős érzést váltott ki belőlünk. Örültünk, de a szívem szakadt meg, hogy Hunort ott kellett még hagyni. 60 km-re volt tőlünk. Apa minden reggel vitte neki a lefejt tejecskét és Ő cumiztatta meg, hatalmas büszkeséggel az anyukák között. Majd 21 naposan hazahozhattuk a kisfiunkat is.

Így lett teljes a családunk és a boldogságunk.

Köszönet mindenkinek, aki támogatott minket és segített nekünk!!!

Nagyon nehéz időszak volt kb. 3 hónapos korukig, 1,5 óránként ettek, éjjel-nappal szoptattam.

Ma már egyéves csibészek, szépek, aranyosak és okosak. Meg sem látszik rajtuk a koraszülöttség.

A világ legjobb dolga szülőnek lenni!

Ha ezt az érzést ki lehetne próbálni, senki sem szeretne mást...