Angliában szültem

Mióta megszültem a gyermekemet, azóta tudom, hogy a rendezők és forgatókönyvírók nagy többsége férfi, mégpedig azért, mert a legtöbb filmben a főhősnő hajnalban felébred, a pocakjára teszi a kezét, elejt egy áááá-t, vagy egy aúúúút, majd szelíden megérinti a mellette pihegő férjét, (aki azon nyomban felkel) és így szól: Drágám! Itt az idő... Nálam ez kissé máshogy zajlott, és gondolom nem én vagyok az egyetlen.

Február első napján, hajnali fél 3-kor arra keltem, hogy egy kisebb víztócsában fekszem. Egész gyorsan rájöttem, hogy ez a magzatvíz, és próbáltam felkelteni a mellettem alvó, horkoló apukát. Persze próbálkozásaim kudarcba fulladtak. Csak azt értem el, hogy az oldalára fordult. Felálltam, vizsgálgattam a "kis" tócsámat, majd felkapcsoltam a villanyt.

Erre a leendő apuka is felébredt, majd együtt is megvizsgáltuk a lepedőt. Emlékszem, furcsa érzések kavarogtak bennem. Nem igazán tudtam, hogy mit is kéne tennem, és megkérdeztem a páromat: "Most mit csináljak?" Ő erre csak azt mondta, hogy hívd fel a kórházat. Így is tettem. Hajnali fél 4 körül értünk a Princess Anne Hospital elé, majd csöngettünk a portán. Egy nagyon kedves szülésznő fogadott, már várt minket. Kikérdezett mindenről, és kaptam egy szobát. Ekkor már ötperces fájásaim voltak.

Mikor megvizsgált, azonnal átküldött a szülőszobára. Nem örültem neki, de átcaplattam. Alig bírtam menni, még a cipőmet sem vettem fel. 4 órától úgy kábé 9-ig nem történt semmi. A fájásaim kétpercesek lettek, és kivilágosodott. Műszakváltás után egy fiatal, nagyon kedves lányt kaptam "társamul". Hozta az NST-t, figyeltem a baba szívét, és megnyugodtam, mert jó erősen, normálisan vert, a fájások alatt is, a szülésznő pedig csodálkozott a kontrakcióimon, hogy milyen erősek, és hosszúak. Mondtam neki, hogy örülök, hogy legalább neki tetszik..

A szülőszobára kis jegyzettel mentem, mert attól féltem, hogy minden angol szót elfelejtek. Szerencsére nem így történt, de csak a vajúdás közben jöttem rá, hogy teljesen felesleges volt a félelmem, hiszen szavak nélkül is értettek volna. Végig kaptam az instrukciókat, a mély és hosszú lélegzetvételről. Ez elég sokat segített. A vajúdásom 6. órájában kaptam gázt, ezt lélegeztem be, picit szédültem tőle, de semmi extra, ugyan úgy fájt. Azután megvizsgáltak és 3 cm-re voltam nyitva. Azt hittem megőrülök. Ennek a hírnek a hallatán nagyon elkeseredtem. Annyira lassan tágultam, és a fájdalmam csak nőtt. A szülésznő nagyon kedves volt, mondta, hogy enged nekem vizet, mert az jótékony hatású, segít tágulni. Közben azt mondta, hogy szól a doktornak, hátha jönnie kell megvizsgálni.

Ekkor nagyon megijedtem, ugyanis itt addig a pillanatig, amíg minden rendben, nem jön orvos, a szülésznő tart kézben mindent. A doktor nem jött, így megnyugodtam, és a párom átkísért a pancsolós szobába, a meleg fürdővízbe. Annyira jól esett, ücsörögtem a kádban, és egy kicsit sikerült magam összeszedni. Relaxáltam a jó forró vízben. Mindig is imádtam a kádban lazítani, de azon a napon hatalmas erőt adott nekem a víz.

Körülbelül 1,5 órát pancsiztam, azután visszamentünk a szobámba. Folyamatosan véreztem. A végén meg is kérdezték, hogy maradt még bennem valami a véremből? Akkor már nevettem rajta. Cserélgettem a betéteket 20-30 percenként, mindet elhasználtam, ami a szobámban volt. 11 körül jött a mélypont, a pancsi után körülbelül 15 perccel. Az összes addigi energiámat elvesztettem. A szülésznőm látta ezt, én pedig rákérdeztem az epidurális érzéstelenítésre. A párom nem szerette volna, félt, hogy bajunk esik. Mindenkit körbe-körbe hívogatott. EÜ-s családtagot, olyanokat, akik már szültek.

Végül is úgy döntöttem, hogy kibírom, de addigra már nagyon gyengének éreztem magam. Apuka próbált itatni, etetni, de nem nagyon kértem semmit. Egy pici csoki és egy kis víz lecsúszott, pedig úgy készültünk, direkt vettünk nekem mindenféle csokikát, és szülőscsokinak hívtuk, amihez nem nyúltunk. Aztán a párom ette meg, ahogy a reggelit és az ebédet is, amit hoztak nekem. Ám ekkor jött a fordulat. A szülésznő felajánlotta azt a lehetőséget, hogy menjünk át a szülőmedencébe, biztosan jót fog tenni, mert a fürdéstől is erőre kaptam. Nekem annyira fájt, és olyan mindegy volt, hogy csak OK-OK és bólogatás volt a válaszom. Egy kicsit még vártam, kerítettek egy hordágyat, azt hiszem lifttel mentünk fel, de nem emlékszem, igazából ezt is csak úgy kikövetkeztettem, mert a lépcsőn nem hiszem, hogy feltoltak volna.. Odaértünk a medencéhez. Nem is képzeltem, hogy ilyen nagy, és mindenféle kapaszkodó van benne. Nagyon praktikus egy találmány. A vizet folyamatosan 36 fokon tartják, mint a magzatvíz hőmérséklete. Bekötötték a gázt, mert azt folyamatosan szipuztam. A kórházban a falból kiálló kis csonkra kötötték rá.

Szülés után megkérdeztem, és minden szülőszobában van gázkiállás a falban, remek kis felszerelés! A vízbeszállás segített egy kicsit, a folyamatos fájásaimat enyhítette valamelyest, és már inni is tudtam, kb. fél liter vizet egy másodperc alatt. Az események kicsit felgyorsultak, vagy csak úgy tűnt. Már mindenki türelmetlenül hívogatta a párom, hogy hol van már a bébi? Kaptam egy új szülésznőt, és egy tanoncot. Nagyon jó fejek voltak. A szülésznővel még nevettem is, mikor mondta, hogy Ő hármat szült, és én megkérdeztem, hogy őrült-e?

Aztán egyszer csak azt éreztem, hogy nyomnom kell, de nagyon. Nem olyan volt, mint a székelési inger, sokkal erősebb. Mondtam, hogy nyomnom kell, ekkor közölték, hogy nyomjak csak nyugodtan... Hát nyomtam, nyomtam.

Úgy másfél óra elteltével, mikor harmincadszor kérdeztem meg, hogy látod a fejét, a tanonclány, Kayana odaszólt a páromnak, hogy nézze meg a haját, mert most már látszik. Mondtam, hogy az nem lehet, mert neki nincs haja, nem égett a gyomrom. Sally, a szülésznő csak nevetett, és zseblámpával "vizsgálgatta" a kis jövevény haját. Ekkor rákérdeztem, hogy nem metszenek gátat? Talán gyorsabb lenne. Mondták, hogy eszembe ne jusson ilyet kérni, itt ez nem természetes. Közben a párom is megnézte a hajkorona csúcsát. Örültem, mert éreztem, hogy nemsokára vége. "Csekély" fél órácska telt el, mire sikerült a fejét kitolnom. Számomra ez volt a legmeghatározóbb az egész szülésben. Pókjárásban, a kezeimen támaszkodva, becsukott szemmel nyomtam, és mikor éreztem, hogy kinn van a feje, kinyitottam a szemem, és megláttam az én kicsikémet.

Nem láttam már semmi mást csak egy icipici hajas kerek fejecskét, aztán megkérdeztem, hogy megérinthetem-e? Azt mondták nem, mert akkor levegőt akar majd venni. Majd felkészítettek, hogy szedjem össze magam, és ha jön a fájás, nyomjak egy hatalmasat. Nyomtam. Benjamin kicsusszant, és hirtelen kikapták a vízből.

A mellkasomra tették, én pedig nem tudtam megszólalni. Semmit sem tudtam csinálni, csak tartottam a kezemben a fiamat, aki annyira, de annyira gyönyörű volt. Aztán csak azt hajtogattam, hogy Istenem, Istenem... Mind a mai napig rácsodálkozom, hogy hogyan lehet, hogy a hasamban lévő "képzeletbeli" baba, annyira emberi. A vonásai, a hangja, ahogyan sír, a pici körmöcskéi. Csak tartottam az én, a MI kisfiunkat, és földöntúli érzésekkel töltődtem fel. Mindenki mondta, hogy egy gyermek születése maga a csoda. Akkor jöttem rá, hogy mit is hívunk csodának. A fiam az "életművünk", és minden perc egy hatalmas ajándék. Minden fájdalom eltűnt, minden rossz, és kegyetlen, és csak Ő volt, Ő, aki az életem értelmévé vált, röpke 12 óra alatt. Tudom, hogy soha többé senki más nem lesz képes arra, hogy azt a leírhatatlan érzést váltsa ki belőlem, amit Ő váltott ki.

2009. február 1-jén 15 óra 16 perckor ANYA lettem. Nem ember, nem nő, nem barát, nem élettárs, nem alkalmazott. Egyszerűen ANYA. Átrendeződött minden, és többé már nem keresem az élet értelmét, mert tudom, hogy a gyermekem az. Abban a percben, mikor Ő megszületett, és anyát varázsolt belőlem, akkor értettem meg, mi az igazi szeretet.