Bence babánk érkezése

Eljött az idő, hogy megírjam a szüléstörténetemet. Már sokszor neki akartam állni, de szégyenszemre csak most drága kisfiam születése évének utolsó napján valósul meg.

Történetünk igazából 2007 nyarára ugrik vissza, amikor is terhes voltam és a 12. heti ultrahangon derült ki, hogy 9 hetes nagyságú és nem él a babám. Nagyon-nagyon szomorú voltam, de már előtte úgy voltam, hogy hallottam a doki szavait, hogy valami nem ok. Megéreztem. Ezt követte ugye a „kötelező” fél év pihenő idő.

Közben történt egy balesetem, aminek „köszönhetően” eltört a kezem, telerakták csavarokkal meg drótokkal, majd egy 3 havi gyógyszerkúra, hogy végre elmúljon az örökös hólyaggyulladásom. (Nagyon hamar felfáztam…) Azt mondta az orvos, amíg szedem a gyógyszert ne legyek terhes, de mihelyst abbahagyom, hajrá.

Azt el is felejtettem, hogy a hormonháztartásom katasztrófa volt (nem volt peteérésem), de egy cég termékeinek köszönhetően helyreállt (semmi hormonkezelés, semmi hormon gyógyszer).

Mindegy, belevágok inkább a kellemesebb részbe …

2008 augusztusában letelt a gyógyszerkúra, mi pedig nem vártunk, gondoltuk úgysem jön össze elsőre … Hát nem így lett, ugyanis összejött. Még nem kellett volna megjönnie, de én éreztem, hogy már nem vagyok egyedül és csináltam egy tesztet. Halványan (mert ugye még nem kellett volna betegnek lennem), ott volt a 2. csíkocska is. Nagyon-nagyon boldog voltam, hamarosan mentem is az orvoshoz, aki megállapította, hogy igen, valóban terhes vagyok és egy ultrahangot is csinált, miszerint egy 5 mm átmérőjű petezsákot lát.

Annyira, de annyira boldog voltam! Na itt elkezdődött életem csodás 9 hónapja, ami az előző után aggodalommal is telt. De végig-végig azt mondogattam magamnak, hogy ugyanaz még egyszer nem történhet meg velem…

Aztán a 9. hétben megint előjöttek a tünetek, pont mint az előző terhességemnél. Nagyon megijedtem, irány az orvos. Kiderült, hogy hála Istennek minden rendben, annyi, hogy a méhlepény lejjebb van, közel a méhszájhoz, ezért szigorú fekvés (szerencsére otthon, kórházba nem kellett mennem).

Aztán szenteste napján, amikor díszítettük a fát, addigi életem legszebb karácsonyi ajándékát kaptam. Megmozdult a babám. 2009. január elején kellett mennem a genetikai ultrahangra, ahol az orvos azt mondta, ne vegyem készpénznek, de szerinte kisfiú. Ezt a 24. héten a 4D-s ultrahangon meg is erősítették. Na aztán a rugdalózás folyamatos lett. Éjszaka hagyott aludni az én kis Drágám (azt mondják amilyen bent olyan kint)…

Nem szaporítom a szót, eljött a tavasz. A 36. heti ultrahangon, már nyitva volt a méhszáj és azt mondta az orvosom, hogy ha két hetet kihúzunk az nagyon jó, de ha egy hét múlva jön sem tartjuk vissza. Aztán jött az 1. NST majd a 2. és a 3. A 3. NST után mentem vizsgálatra és az orvos elmondta, hogy ha nem indul be a szülés a héten akkor hétfőn jelentkezzek és be kell feküdnöm. Kérdeztem, hogy nem baj, hogy az Pünkösd hétfő, aztán mondta, hogy akkor kedd.

Ezután jött a vizsgálat, amikor is mondta az orvos, hogy pontosítok: mindez holnap. „Holnap mindenképp anyát csinálunk magából” Sírva hívtam fel a férjemet (aki természetesen megijedt, hogy mi a bajom), hogy holnapra tud-e szabit kivenni, mert holnap apa lesz. Természetesen „utolsó” éjjel sem történt semmi, így reggel indulás a kórházba. Felvettek az osztályra. Éppen nem kezdtem el kipakolni, amikor jött a szülésznő, hogy mennyire pakoltam ki, mert az orvos azt mondta SZÜLŐSZOBA.

Mondtam, hogy igazából semennyire. Gyorsan segített összeszedni a cuccaimat és mentünk is. Bepakoltunk a szülőszobán a szekrénybe, mentem átöltözni, aztán meg is kaptam a beöntést. Gyorsan hívtam a férjemet (még előtte, aki már elindult a munkahelyére, hogy aztán majd csörgök, ha jöjjön vissza), hogy a szülőszobán vagyok. Beöntés után fürdés, és hajrá…

9.55-kor kaptam meg az első adag oxitocint, amit természetesen mindig feljebb és feljebb toltak. Azt mondta az orvosom, 12 és 13 óra között kint lesz Bence baba. Én persze csak mosolyogtam és tűrtem az akkor még gyenge fájásokat. Az elején még labdára is ültem, de később jobb volt a hátamon fekve. Aztán egyszer csak jöttek a tolófájások.

Soha nem felejtem el, amikor a szülésznő mondta, hogy már látja a fejét, hajas baba, de Bencém csak nem akart kibújni, egy másik orvos már nyomta a hasamat, hogy kinyomja Bencust. Persze közben (miért is ne egy tolófájásnál) még a vádlim is begörcsölt, rendes volt a doki, gyorsan elkezdte masszírozni.

Aztán végül mondta az orvosom, hogy vákuum. Na ekkor megijedtünk a férjem is, és én is. Aztán végül vákuum segítségével világra jött a mi egyetlen drága fiacskánk Holdampf Bence.

A gátmetszésen kívül repedtem ahol lehetett, azt mondta az orvosom. A varrás nagyon fájt, maga a szülés a fájások annyira nem, de enyhítette a fájdalmamat, hogy közben ott volt velem Bencuskám.

Apás szülés volt, a férjem végig ott volt mellettem, támogatott, segített mindenben, viszont nem ő vágta el a köldökzsinórt.

Ez a csoda azóta is tart, és a mi Bencénk bearanyozza minden napjainkat.

Ezúton szeretném megköszönni orvosomnak, a zalaegerszegi kórház osztályvezető főorvosának Dr. Kovács Lajosnak és a szülésznőnek László Szilviának a kitartó, lelkiismeretes munkájukat!

Nem mondom, hogy egyszerű a szülés, de üzenem minden leendő anyukának: MEGÉRI!