Az alma

Fent nevezett gyümölcs is csak egy volt a többi piros alma közül, akik a gyümölcskosárban várták a beteljesülést. A véletlen hozta, hogy rá esett a választás, talán aznap ő csillogott a legszebben, vagy épp az ő pirosa ragyogott a legharsányabban…nem tudom. Egy mozdulattal …és kósza gondolattal a nehéz nap előtt, mondván: – Jó lesz az még! - belesüllyesztettem a pakkomba.

Komoly munkára készültem többedmagammal, segíteni mentünk…csapatosan. A kis családi ház, ahová indultunk, már sok dolgot látott, most a betegség és a bizonytalanság tölti ki faltól falig. Ha egy anya beteg, a család is beteg… a kis házban három a gyerek, kell a segítség. Segítség, amit nem kértek, önként kínáltuk fel. Dolgos nap állt délutánra mögöttünk, volt olyan óra, amikor tizenegy lány/asszony szépítgette, takarította, rendezte a szobát-konyhát-portát. Mindegyikőjüknek (akár a helyszínen, akár az intézményben segítettek) egytől-egyig köszönöm még egyszer, hogy ilyen nagyszerű példát mutattak emberségből. Nap végére a beteg anyuka egy tiszta és egészséges házban pihenhetett meg, és csak remélni merem, hogy a napfénnyel együtt egy kis reményt is becsempészhettünk a meszelt falak közé.

…utasom, az alma persze mindent látott és hallott. A nagy lendületben, éhségre nem is gondolva sikeresen a táska alján felejtődött, ezért a következő napnak újfent együtt vágtunk neki. Kilövésre (vagy bevetésre) készen innen hamarosan a zsebembe került - egy állomással közelebb a célhoz - és így kísért naphosszat.

Nem tudom, hogy írhatok e igazán róla…de mégis…aznap egy fedél nélküli társunk segítése lett a közösségi cél. Az „egységben az erő” nem üres frázis! Az egyenruhások és a segítők összefogtak, és jutott egy tál étel a napok óta éhező férfinak, akit aztán tisztán és új ruhában-cipőben haza is fuvarozott a yard.

…zsebalmám persze most is mindennek tanúja volt. A két nap történéseitől megbölcsült, és kellően áhítattal telt gyümölcsömet szem elé helyeztem ügyintézés közben az asztalra, hogy – na akkor majd most…!

Napi utolsó ügyfelem egy anyuka két picivel. A nagyobbacska ügyesen helyet foglal a széken, a kicsi el nem engedné anyuját. Meg sem szólal, csak bújik, mígnem észre nem vesz valamit, ami beindítja a mimózaság leple alatt megbújt elemi ösztönöket.

- Ajmaaaaaaa!

A felkiáltást megerősítendő, félreértésre esélyt sem adva egész testtel belendül a céltárgy - jelen esetben célgyümölcs - irányába.

Ekkor már kétségem sem lehet előző napi választásomat illetően. Ennek az almának küldetése volt…és - bár megjárva sok mellékutat - az apró gyerekkézben be is töltetett!