Április 12. Kitelepítettek napja (beszélgetés)

Drága Őseim!

Mindent köszönök! ❤

Tipikusan magyar sorstragedia :(

Es valahol megis megyunk, elunk tovabb tragediank romjain megerosodve, keseregve, de visszuk tovabb oseink fajdalmait magunkban.

Végül is egy életet' hagytak ott.

A háborúban oda kellett adni az ökröket munkára a katonáknak.

Tél volt, mikor "haza" lehetett hozni őket, akkor Mami félcipőben ment el a jószágokért, mert már kifosztották őket. :(

Nekem sokat mesélt Mamikám, Papa is a hadifogságról.

Tehát ez az a nap, amikor anno felpakolták Őseimet egy szekérre, és amit hozni tudtak, azt hozták.

Dédipapám Dédimamámmal egy gazdaságot hagyott ott, a házat a földekkel, mindent, amit két kezükkel összedolgoztak.

Itt" kaptak egy három helyiséges vályog házikót, szekrényük nemigen volt, a ruhákat szögre akasztották az utca felőli szobában, bútor csak a hátsó szobában volt. Dédipapa belerokkant a semmibe, bár még megélt engem. Láttam őt, mindig ágyban feküdt, beteg volt, Dédimama ápolta.

Gyakran játszottam náluk a szekrényben. Hihetetlen nagy volt az a szekrényfiók. Belefértem, szerettem ott játszani.

Mamikámék a falu másik felében kaptak egy házikót, ez valami módosabb svábé lehetett, mert három szoba, konyha, kamra, külön pici helyiség mosakodni, hátrafelé melléképületek a jószágoknak, nagy udvar, nagy kert.

Papám a háborúban hadifogságba esett, 3 év Novoszibirszkben. Megszöktek, ment haza a Felvidékre. Senki nem várta.

Kapott egy térképet, rajta egy tintakarika, hogy ott a Család....

Nagyapai Dédszüleimet nem ismertem. Asztalos volt a kisöreg, bő gatyában, fehér ingben, hosszú fehér hajjal járt, Anya emlékeiben, Dédimami Anyut minden földi jóval kényeztette.

Én nem csak jeles napokon emlékezem Rájuk.

Nekem ők napi szinten itt vannak, az emlékeimben élnek.

Nem felejtjük el hogy honnan jöttünk!

Igaza van Szurikátának!

Gyógyulni de nem felejteni.

De ha megnézed,akik elmesélik mondják is hogy megbocsájtanak,de nem felednek!

Túllépni, elengedni valamit csak akkor lehet, ha kibeszéli magából a fájdalmát.

És, hogy a Hoxa női fórum, még nem azt jelenti, hogy csak a házasságon kívüli csókolózás titkairól lehet fecsegni.

Már bizonyosodott, hogy az nem megy. Mert a fájdalom előbb-utóbb előjön.

Gyógyulni kell, nem felejteni. A kettő nem ugyanaz.

Köszönöm!

Így gondolom én is és a történeted is köszönöm,kiegészítetted az enyémet! :)

Azt gondolom, hogyha erről nem lehet "hoxakompatibilis" hangnemben beszélgetni, mesélni, akkor az meg annak a nagyon fontos jele, hogy még a társadalom nagyon nincs túl ezen, akár tud róla, akár nem..

Érdemes azért azon elgondolkozni, hogy arról lehet, érdemes, sőt trendi beszélgetni, ki hogy pisil, vagy a b.zi leül-e a vécére, vagy hány kiló szőr lehet a p.ánkon de erről nem..

Ezen azért mindenki nagyon mélyen gondolkozzon el, hogy milyen módon hülítenek minket, akármi is legyen a véleménye egyébként a dolgokról...

Szerintem mesélni még itt is lehet, de ha nem, hát nem.. Majd megtudjuk.

Igen Tulipán kedves..

Hordozzátok ti is, mi is Erdélyiek. Még mindig annak tartom magam, bár nekem csak a nagyapám született Udvarhelyen még 1907-ben. Ő ott tanult, járt gimnáziumban, közben a szülők máshol kaptak munkát - nagyapám, mint főiskolai tanár - ugyanis az adott iparban gyáruk volt ott Udvarhelyen.. Az a más hely pont a Felvidék volt.. Csak aztán egyre inkább kellett volna tanulni szlovákul. Dédnagyapám meg makacs ember volt, nyakas székely, hát csakazértse.. Már nyilván nem a szép nyelvek elsajátításával volt gondja, gondolom..

Aztán egyszercsak odébbment a határ.. Nagyapám egyedül a nagymamája nyakán maradt 17 éves gimisként, mert a szülők egyszerűen "másik országban" ragadtak.

Közben dédnagyapámat is elpaterolták Felvidékről, ide a mai Magyarországra, két évig vonatvagonban laktak, a víz télen megfagyott a vödörben..

Aztán pár év alatt nagyapámnak is sikerült csatlakozni hozzájuk Udvarhelyről.

Semmijük sem volt.. De aztán sokat dolgoztak, szakmájuk volt, pár éven belül már Pest környékén házuk volt..

Aztán éppen már kiheverték volna a dolgokat legalább valamelyest, nagyapám is - bár elég későn - megnősült, megszülett az első gyereke is. Aztán jött a máaodik háború, katonaság.. Persze a szerencsétlen - mert kicsit az volt a grossfater - aki egy legyet le nem ütött a háborúban, az elsők között volt, akit elfogtak..

Puff neki, 4 év fogság az "Unio-ban". No nem az Európaiban.. (Bár egyik se jobb, csak másként tart rabszolgát.) Persze bányában, mert hol máshol, talán valamerre a Kaukázusban..

Itthon meg nagyanyám az egy éves gyerekkel, aki 4 évig csak fényképen láthatta az apját. Aztán amikor hazajött nagyapám, állítólag elfintorította kis őszinte öt éves száját: "Hát ez ki, én nem ilyen apát vártam, hanem olyat, amilyen a képen van.." Gondolom, jó állapotban lehetett nagyapám.. Édesapám még ezek után született. 42 évesen szülte nagyanyám.

Nagyszüleimnek sohasem volt ilyen élet után saját lakása, "tanácsiból" haltak meg mindketten. De 80 éves koruk felett. És nagyapámat sohase hallottam, hogy szidott volna bárkit is.. Hordott a játszótérre engem, csupa olyat csináltunk, amit nem szabad (magas mászóka, 3 gombóc fagyi, stb..). És csokit is loptunk a kredencből.. Nagyon vidám ember volt.

Csak akkor felhősödött el a tekintete egyszer, amikor "hazamentünk" Udvarhelyre a hegyek közé. Én 5 éves voltam akkor, de éreztem, hogy itt valami nagyon nagy dolog történik.

Hát biztos, hogy akiket végigvert a 20. század, akármi miatt is, azok minden szempontból óriási hátrányban vannak azokkal szemben, akik ezt az egészet nem is értik... Bár előnyben is, mert tudják, hogy sokat lehet bírni.

Sajnos,de nem a politikai oldalát akartam én ezzel megmutatni,bár ez olyan mintha a szabadságharcból is hagyjuk ki...

Csak a fiataloknak szerettem volna felnyitni a szemét,hogy a kitelepített emberek azóta is szenvednek,és sok tévhitben élő ember szemét felnyitni velük kapcsolatban.

Nem csak az én családom,de több ezer ember megpróbáltatása,fájdalma.

juj, ez nagyon fájt.:(((

Igen, drágám, ez egyike a sok hülye világnapnak,jaj.:(

Sokan élték át,sokan hordozzák magukkal a mai napig.Sokat bántották őket.

Mi nem érthetjük meg igazán soha.

De meséljék el ők!

Köztük az én családom is!

[link]