Angyalkám - Momika

No, persze szép is lenne azt mondani, hogy aaaa, nem fájt, csak kipottyant. Fájt, de elhalványodott, mihelyst megfogtam a kis Törpémet.

Az első terhességem zökkenőmentes volt, még csak émelyegni sem émelyegtem. Nem úgy ennél! Hánytam szinte a szülésig, égett a gyomrom, vizesedett a lábam, kijött a vesekövem és még sorolhatnám. Csendes magányomban meg is jegyeztem Hercegnőmnek, hogy nagyon hamar elkezdte kérem a kényeskedést! :)

A 18 hetes UH-n aztán felvilágosított a doktor úr: - "Nézze anyuka, ez a feje, ez a szíve, ez a gerince, ez a köldökzsinór és ez pedig a nunija." :) Önelégült fejjel néztem páromra és édesanyámra, hogy nah, ugye igazam lett!

Aktív kismama voltam, nem szerettem soha a semmittevést. Sétáltam, kertészkedtem, költözködtünk egy szép tágas lakásba. Kellett még egy szoba a Hercegnőmnek. Persze szigorúan csak nagyobb korban kapja meg. :) Meg is lett az eredménye annak, hogy pörögtem, 34 hetesen ki akart jönni a picikém, 2 ujjnyira kitágultam. Doktorok is egyetértettek, hogy maradjon még kicsit. Két hét kórház után végre hazajöhettem. A félelmeim hadát sorakoztatta fel, akikor az éjszaka közepén egy hosszabb vajúdást hallgattam végig, hiába tudtam, mivel jár

Megfogadtam, hogy jó kislány leszek, betartottam a szigorú ágynyugalmat. Védőnéni jött hozzám, hetente CTG, kiolvastam amúgy sem kicsi házikönyvtáram és fújtam a TV műsorokat.

December 8-án még egyszer ellenőriztem a táskám, az iratokat (túlbuzgó kismama lévén már mindent előkészítettem, még a papírmunkát is, hogy ne újszülött mellett kelljen rohangálni és milyen jól tettem!), a babacuccokat, hazajövős felszerelést, miegymást. Este fáradtabban mentem lefeküdni, de nem volt valami rendben. Nem bírtam magamra erőltetni az alvást. Erről páromnak persze nem szóltam, hallgattam nagyokat. Magamban megfogadtam, hogy kórházba csak akkor megyek, ha folyik valami. Na, ha megvártam volna, itthon maradtam volna!

Éjfél fele csak elbóbiskoltam, de fél 4 körül felkeltem egy nagyobb görcsre, irány a WC, béltakarítás, el is múlt. Ezt ismételem meg kb. háromszor, stabil 20 percenként. Páromnak csipogott az ébresztő, feltűnt neki, hogy ébren vagyok, sőt a kávét már bevittem neki. Meg is jegyezte, nem szoktam én előtte felkelni. Legyintettem, mellékesen hozzátéve, ma a kezedben tartod a lányod. Kávé kifúj, szem kiugrik, tantusz lepottyan. Egyből ugrott a telefonért, hogy mentőzzünk, de előtte körbeszóltam a kis nagy családnak. Törpém akkor az apukájánál volt (kisfiam apja a volt párom, nem működött a dolog, így nem kínoztuk egymást). Fél hatra mentőben voltam, negyed 7-kor megnézett doktorbácsi: - "Ez még csak 3 ujjnyi, olyan messze a baba még, mint Makó Jeruzsálemtől!" Hát, ha messze, messze, gondoltam. Fazonigazítás, beöntés, CTG. A kicsim annyira fészkelődött, hogy nem lehetett értelmes CTG-t csinálni. Ekkor gondoltam, hogy még sem lesz az a baba olyan messze. Apuka kint várt. A terhesség elejétől azt mondta, bent akar lenni, de mikor hallott egy szülést látogatásom közben, visszavonulót fújt. Megmondom őszintén, nem bántam. Nem vagyok az apás szülések híve. Úgyhogy nővérem lett mozgósítva, ő lelkesen vállalkozott.

7-re befutott tesóm és hozta az irgalmatlan fájásokat. Fülig ért a szája, hogy "nah, akkor babázzunk". Persze, nekem annyi kellett... Szegényre olyan csúnyán néztem, hogy elhallgatott - 2 percre. Aztán folytatta a segítő tanácsokkal. Akkor már nem zavart, legalább elterelte a figyelmemet. Közben párom hívott folyton, én vajúdtam, de ő szerintem százszor rosszabbul volt. Édesanyám szerint rá fért volna egy vödör hideg víz. 8 órakor újabb vizsgalat, méhszáj eltűnt, szülőágyra fel, gyors burokrepesztés, doktornéninek telefon (nem volt fogadott orvosom és pont a váltásba estem), majd szülésznéni szólt, hogy próbáljunk nyomni (szerintem nem gondolta, hogy sikerül egyhamar). Én bepánikoltam (válasz: „nyugodjon meg, anyuka, CSAK szülünk”). A nővérem premier plánba beállt, doktornéni kényelmesen besétált. Nesze nektek, gondoltam, ha CSAK szülünk, akkor nyomogassunk kicsit. Szerintem túlságosan feltuningoltam magam a "CSAK" kifejezésen, mert egy tolófájás és két nyomás után (a nyomások közt nővérem ordibálása, hogy látom a fejét, hajas baba! ) fel is sírt a babám.

8 óra 12 perckor 2850 grammal, 45 centivel, 10/10 Apgarral megszületett Angéla Réka. Mindez történt 2013. 12. 09-én hétfőn. Szerencsés helyzet és kivételes számomra: bátyuskája december elsején született, ugyanazon a szülőágyon 8:35-kor. És szintén hétfőn!

Rendbe szedtek, babámat is és engem is, majd végre a kezembe adták. Földöntúli boldogság volt! Eufóriába estem és nem elfogultságból, de gyönyörű, kisimult, boldog baba volt. Nem mertem elhinni, hogy az enyém

.

4 nap múlva tettünk egy kis kitérőt a gyerekkórházba, majd itthon kezdtük meg idilli életünket. Hazaérésünk után anyukám fogta a kicsit, s kijelentte: " annyira Momós ez a baba!". Jót mosolygott mindenki és valamiért elkezdtük Momónak, Mominak hívni. S ez a becenév rajta is maradt az én 3 hónapos babucimon.

S hogy batyus mit mondott? - "Anya, én nagyon fogom szeretni Hugicát! Senkinek nem engedem, hogy bántsa! Mert már nagy fiú lettem és meg kell védenem! De ugye odabújhatok én is?"