Álomból valóság - avagy mindig van remény

Történetünk 2008. májusáig nyúlik vissza.

Ekkor lettem először terhes - spirál mellett...Ekkor már két nagy fiam volt, 8 és 10 évesek.

Sajnos akkoriban rengeteg stresszhatás ért és a babánk - akiről akkor sejtelmünk sem volt - a 9. héten itthagyott bennünket.

2011-ben szintén spirál mellett estem teherbe. Nagyon-nagyon szerettük volna Őt, bár fogantatásának körülményei a spirál miatt nem voltak éppen ideálisak.

Minden rendben volt, a 12. heti ultrahangon szépen mocorgott, integetett Nekünk. Sajnos, utólag kiderült, akkor köszönt el Tőlünk.

Tudom, nem vidám kezdet, de hozzátartozik történetünkhöz.

Világéletemben három gyermeket szerettem volna, de a problémák után a férjem azt mondta, ne erőltessük, nagyon félt attól, hogy mi lesz velem/velünk, ha ismét megtörténik a baj...

Elfogadtam az érvelését, de titkon reménykedtem a "felsőbb hatalmak akaratában", HITTEM, hogy egy kis emberke nagyon készülődik a mi családunkba! Hiszen, talán a sors figyelmeztetni akart minket arra, hogy NE védekezzünk, és jönni fog.

Többé-kevésbé így is volt, hiszen a megszakításos védekezés nem a legbiztonságosabb...

Így történt, hogy a 6. ilyen hónapban megfogant!

Bevallom, az elején nagyon pánikoltam, féltem...6 hetesen voltam először ultrahangon, aztán az orvosom - az előzmények ismeretében - visszarendelt a 8. héten is. Nagyon boldog voltam, hisz ezen a leletemen már ez szerepelt : élő, mozgó embryo, g.s : 8!

Nagyon szép terhességem volt. Maximálisan élvezhettem minden pillanatát, egyik terhességemnél sem voltak reggeli rosszullétek, és semmi egyéb kellemetlen "mellékhatás".

2013. március 27-re voltunk kiírva, de mivel a választott kórháztól viszonylag messze lakunk, és harmadik babánkat vártam, biztosabbnak látták, ha a 39. héten befekszem a kórházba.

2 hetet töltöttünk ott "2 in 1". Nagyon kellett is ez a két hét, mivel a doktorbácsink időközben lebetegedett.

Mikor ő felépült, úgy döntött, hogy mivel már majd' egy héttel túlléptem a terminust, beindítja a szülést.

Előtte való estén nagyon izgatott voltam, még a fejem is megfájdult, így aludni sem nagyon tudtam, reggel pedig enni nem mertem, mert hátha császár lesz...Utólag már tudom, ez hiba volt.

2013. április 2-án reggel 8 órakor felhelyezett egy méhszáj-érlelő tablettát. Ezzel 1 órán keresztül feküdnöm kellett.

Mikor feloldódott a tabletta, felkelhettem és apával meg Rózsával, a kedves-aranyos szülésznéninkkel jókat beszélgettünk, nevetgéltünk, sétálgattunk. Ekkor még nagyon gyenge 8 perces fájásaim voltak, de olykor jól esett ráülni a "nagy gumilabdára".

Sajnos a fájások - bár egy idő után 3 percesekké váltak -, nem voltak "elég hatékonyak".

Emiatt délben megszületett - egyelőre még csak a döntés - : infúziós rásegítésre van szükségünk.

Nekem nem volt rossz, hogy innentől csak feküdni lehetett, mivel az előző éjszakai nem-alvás miatt néha elszundíthattam. Legalábbis, amennyire a fájások engedték, mivel így azért - bár még mindig elviselhetőek voltak - bizony már fájt, és egyre jobban...

Nem kicsit. Nagyon. 2 percenként...

Az elkövetkező 1-1,5 óra már nehezen telt, de csak ezután éreztem a semmivel össze nem hasonlíthatót : szétszakadooooooook.

Sajnos ekkorra már éhes voltam, fáradt voltam és már nagyon szerettem volna rajta túl lenni...

Fél kettő körül - erre igazán pontosan nem emlékszem, (nem is tudom, miért) - Kaptam az első "utasítást", hogy akkor kezdhetjük: "nagy levegő, szem becsuk és nyom... ami a "csövön kifér", fájás alatt újabb nagy levegő és újabb és újabb, amíg tart a fájás...

Egy fájás alatt kétszer sikerült "ismételnem", de nagyon erőtlennek éreztem magam. Úgy éreztem és tudtam, hogy nem vagyok "elég jó", így nehezen haladtunk.

Utóbb mondta el a párom, hogy két alkalommal is már csak egy ici-pici hiányzott, mert kétszer is lehetett látni a kis buksiját, de mindig visszacuppant.

Nem tudom, hanyadik próbálkozásra, de azt tudom, hogy 14:25-kor végre sikerült annyira kibukkannia a kis fejecskéjének, hogy a kedves-aranyos szülésznénink el tudta őt kapni, nem engedte visszacsusszanni.

Danikánk 2013. 04. 02-án 14:25-kor igazán férfias torkaszakadtából hozta a világ tudtára : MEGÉRKEZTEM.

Apa mindhárom kisfia születését megkönnyezte, de ez alkalommal zokogott... A megkönnyebbüléstől és örömében. Ekkor nyugodott meg igazán, és tudta/tudtuk, hogy most már minden rendben van.

Bár 3 fiunk született, először vághatta el a köldökzsinórt. Ő adta nekem ezt a kicsi csodát, ő is "vette el " tőlem.

Azóta is minden egyes percért hálát adok a sorsnak, hogy elküldte hozzánk ŐT, akit annyira vártunk.

Jó szívvel emlékszem kedves-aranyos szülésznőmre, az orvosomra, minden kórházban töltött percre, szobatársaimra, nővérekre, csecsemősökre a balassagyarmati Dr. Kenessey Albert kórházban.

Talán történetünk erőt adhat azoknak, akik hosszú ideje vágynak egy babára. Nálam is beigazolódott az, hogy amikor már nem vártam, ő akkor költözött be a pocakomba, és az életünkbe.