Aggódok az anyukámért! (beszélgetés)

Kedves Fallen!

Átérzem a gondodat,én ezt végigcsináltam az apukámmal,amikor anyukám hirtelen meghalt 54 évesen.Ő volt a család motorja,és mint gondolom nagyon sok családban Ő volt aki rendezte az átutalásokat és minden hivatalos dolgot. Apukám teljesen magára maradt,nekem kellett még a tisztító szeres flakonokra is ráírkálni,hogy melyik mire való.Próbáltam én is sok mindennel "életet lehelni" belé,de egyre jobban magába zuhant.Amikor már azon a szinten voltunk,hogy még az unokái sem érdekelték,akkor jött egy mélyreszántó beszélgetés és elvittem pszihiáterhez.Előtte voltam olyan "rafkós",hogy telefonon külön beszéltem az orvossal,hogy valamilyen hangulatjavítót írjon fel és őszintén elmondtam neki a kedvetlenséget,közönyt. Tehát már úgy mentünk oda,hogy az orvos kicsit képben volt.Azóta mintha kicserélték volna az apukámat.Újra tud nevetni,kibújt a csigaházból és megtalálta az élet szépségét,igaz ehhez mi is kellünk.Ha nincs a beteg/mert mondjuk ki, anyukád beteg/mögött támasz,nem fog sikerülni.Szerintem beszéld rá egy pszihiátriai vizsgálatra.Remélem tudtam segíteni,szorítok nektek.

[link]

ezen a linken találsz jó könyveket,

igen pontosan tudom, hogy az a legnehezebb, hogy az első lépésre rávedd.

Nem tudom, te ismered anyukádat, talán igértesd meg vele, hogy kizárólag a te kedvedért elolvassa, mert evvel neked örömet szerez. Talán.

nagyon sok okos dolog hangzott itt el.

Hogy anyuka depressziós az nem kérdés, az ital rövid ideig oldja a feszültséget, de sajna egyre több kell belőle.

Az én szüleim ezt együtt csinálták, egyedül segitség lett volna, ha szakemberhez fordulnak. Mivel hallani sem akartak róla, hogy ők betegek, természetesen az orvosról sem.

Az érdektelenség a gyerekek, unokák felé szintén az egyik legfőbb jellemzője a depinek.

A tesómmal mindketten terhesek voltunk, amikor a szüleink néhány nappal egymást követve meghaltak.

Azóta rengeteg beszéltün, mit kellett volna tenni, mi lett volna ha.....

A baj az volt, hogy nem arra koncentráltunk,hogy belátassuk velük,hogy igen is segitségre, szakemberre van szükségük,hanem mi próbáltunk segiteni, beszélgetéssel, törődéssel, stb. Sajnos kevés volt.

Az élet ismétli önmagát, néhány éve a testvérem -valószinüleg éppen a szüleink halála miatt - szintén depressziós lett. Szerencsére ő már tudja, hogy ez egy betegség és mindent megtesz, hogy gyógyuljon és én mellette vagyok, ha szüksége van rám. Viszont, helyette nem tudok gyógyulni, az az ő döntése.

Valószinüleg, anyukád is ostorozza magát, a miért pont én, velem ez nem történhet s hasonlókkal.

Egy könyv, ami hasonló problémákkal küzködők életéről szól nagyon hasznos lehet.

Nem is szabad feladni, és mi nem is adtuk fel az ocsémmel, és mégis ha visszagondolok /és nagyon sokat gondolok/, mindig azon gondolkodom hogy még hogy lehetett volna...

Nagyon megértem amit írsz, és sajnos az én gyerekeimnek sem volt olyan nagyijuk mind nekem, de remélem és nagyon fogok igyekezni hogy az én unokáim rám ugyanolyan szeretettel gondoljanak ahogy én gondolok az én nagymamára.

Az ember nagyon sokat tud tanulni, néha sajnos a saját rossz tapasztalataibol, de hát azért vagyunk emberek hogy torekedjunk a jora...

Sajnálom:(

Csak hát biztos tudod te is, az ember nem nyugszik bele abba, hogy a másik nem akarja. Amíg él, addig küzdünk érte, hátha jobb lesz.

Nekem elég nehéz most, mert a szüleimen és a keresztszüleimen kívül az egész családom messze él. A barátaim elköltöztek, a párkapcsolatomban folyamatosan zűrök vannak, így igazából nincs hova "meneküljek". Jó lenne a szüleim féle otthonomat egy nyugalmas szigetnek tekinteni, de messze van attól. Másrészt én is vágyok rá, hogy családom legyen és unokáim...mindig azt képzeltem, hogy milyen klassz lesz, hogy anya itt van a városban...de most, hogy elvesztettem mindkét nagymamámat még jobban fáj belegondolni, hogy talán az én gyerekeimnek nem lesz már olyan nagymamájuk, mint ami az unokaöcséimnek még jutott...

Meghalt a bátyám még 10 évesen /én 3 voltam/, akkor kapott mindenféle kezeléseket, jobban lett, szuletett egy ocsém, amíg apu élt mi gyerekek nem is nagyon vettuk észre ezt a depresszioját, mert apu valahogy mindig megoldotta a dolgokat. Aztán mikor o is nagyon hirtelen infarktban elment akkor még addig míg mi iskolába jártunk tartotta magát, bár már a sok cigit és gyogyszert mi is észrevettuk, de hát gyerekek voltunk...Amikor aztán nyugdíjas lett, hirtelen otthon találta magát, és kezdodott minden , hiába akartuk hogy unokázzon ...vagy bármi , semmi nemérdekelte.

Nagyon nehéz ezt leírni, mert nemakarom az emlékét bántani és a mai napig, amíg élek hiányozni fog, de sajnos amint írtam ha o nem akarja nem tutsz rajta segíteni :))))

Megkérdezhetem nálatok mi volt a gond? Úgy értem anyukád miért nyúlt efféle segítséghez?

Sejtem, hogy anyunak az a baja, hogy egyedül van egész nap, illetve hogy én is elköltöztem otthonról, de ezek olyan dolgok, amin sajnos nem tudok/tudunk segíteni:(

szia!

mi is hasonló cipőben járunk! De amíg anyukád nem határozza el magát, addig Ti sajnos nem sokat tudtok csinálni! Mi évek óta játszuk ezt! Beszélgetések, lelkifröccsök, szépen, kedves, haragosan, hibákra rámutatva, támogatva, sehogy nem javul a helyzet, mert ő nem akarja!! Ennyi! Arra kell rávenni először hogy beismerje vannak problémái, a másik pedig hogy ne szégyenkezzen emiatt, mert pl. nálunk biztos vagyok benne tudja vannak problémái, csak iszonyúan szégyenli.... én meg az ország másik végéről sajnos nem tudom fogni a kezét!

csak kitartás és iszonyú erőfeszítés kell hozzá...remélem nektek sikerül....

Szerintem anyukád depresszióban szenved, és azt probálja ellensúlyozni az itallal , dohányzással.

Az én anyumnál csak a cigi volt, és a gyogyszerek, bármilye "fájt" /szerintem a lelke fájt/, mindig volt valamilyen gyogyszere amit bevegyen. Sajnos 3 éve elment, a halála után tobbszor tértem a megmaradt gyogyszerekkel mindig más gyogyszertárba, hogy ne legyen feltuno ...:)

Sajnos az én tapasztalatom az, hogy aki nemakarja hogy segítsenek rajta azon nem is lehet segíteni, kirakhattuk mi az ocsémmel a lelkunket, beszélhettuk rojtosra a szánkat, szinte csak éjjel volt egyedul amúgy egész nap igyekeztunk hogy mindig legyen vele valaki mégis megtortént ...:)))

Szia!

Nagyon sajnálatos a helyzeted a helyzetetek!

20040708-hoz csatlakozva és én is úgy gondolom, hogy anyudnak alkohol problémái vannak. Szerintem azért nem akar kimozdulni, mert az ital segít neki.

Annak ellenére, hogy írtad, hogy sosem volt olyan lelkizős a kapcsolatotok, látszik nagyon-nagyon szereted édesanyádat. Segíteni akarsz neki, tenni akarsz érte! Ne add fel! Ne adjátok fel! Az édesapáddal és a testvéreiddel együtt segítenetek kell rajta!

Én leülnék vele (apukáddal és testvéreiddel együtt) és elmondanám neki, hogy mi hogyan látjuk őt az elmúlt időben (azokat amiket leírtál), elmondanám, hogy ezzel nem csak magát, hanem a családot is tönkre teszi! Gyerekei, unokái vannak, van miért, kiért élnie!!!

szia, őszintén átérzem a problémád, akár én is irhattam volna. Sajnos az én szüleim sem fogadtak el semmilyen segítséget, én pedig tehetetlenül néztem, ahogy egyre lejjebb csusznak, majd mindketten elmentek. Ennek 10 éve, ma már tudom, mit csináltunk rosszul.

Egyetlen módja van, hogy segits neki, beszélni,beszélni, beszélni. Tudom, el fog küldeni a francba, de ne add fel, beszélj neki arról amit te érzel, meséld el hogyan látod, mennyire szomoru vagy. Biztos meg fog sértődni először, de ne foglalkozz vele.

Nagyon drukkolok, sikerülhet

Esély mindig van. És nem szabad homokba dugni a fejünket, ha az édesanyánkról van szó.

Én 15 évesen csináltam végig ugyanezt. Anyám alkoholista volt, depressziós és epilepsziás (sokszor gyógyszerre ivott).

Közöltem vele, hogy ő alkoholista (bizonyítékaim is voltak rá), és meg fog halni. Elmeséltem neki, mi történt a kórházban, amikor elvonási tünetei voltak (azt mondta, hogy megöl és még sorolhatnám). Mindent elmeséltem. Melléálltam.

Egyszer átvert, azt mondta, hogy nem iszik és mégis...utána már óvatosabb voltam , nem bíztam meg benne...többet nem vert át.

Most dolgozik, emelett gyógyszert szed epilepsziára (teljesen tünetmentessé vált), és depresszióra...jókedvű, a legjobb nagymama a Világon és NEM ISZIK!

És ne gondold, hogy anyukád nem alkoholista, mert AZ! De van kiút, ne add fel!

Sok kitartást kívánok.

Nagyon kedves tőled,hogy így a szíveden viseled anyud sorsát,de nem sok esélyt látok........

Próbáld a saját életed élni.

Sziasztok!

Azt hiszem most nem is tanácsot szeretnék, csak beszélgetni olyanokkal, akik hasonló gondokkal küzdenek.

Anyukám amióta az eszemet tudom erős dohányos. Amióta az eszemet tudom fröccsözik, kevés bor, sok víz, szerintem ez nem is lenne baj (mondjuk 6 pohár fröccs tesz ki egy pohár bort). A testvéreim idősebbek nálam, családjuk van és messze laknak tőlünk.

Másfél éve valami történt anyuval. Mintha elvesztette volna a motivációját. Egyre többet dohányzik és egyre többet iszik, sajnos már nem csak fröccsöt. Nem mondom, hogy részeg, mert annak soha nem láttam, de ha nem jut az adagjához türelmetlen lesz és ingerlékeny még az unokáival is. Kezdi elhanyagolni magát, engem ez zavar legjobban:( Ráadásul egyre undokabb apukámmal. Apának sem túl jó a természete, nagyon sokat veszekedtünk régen, de mostanában kezdek rájönni, hogy anya legalább olyan hibás, csak ő épp a csendes terror híve.

Ezerszer átgondoltam, de nem tudom mivel segíthetnék neki. Kicsit rossz a lelkiismeretem, mert tudom, hogy az állapotához nagyban hozzájárult az is, hogy fél éve elköltöztem otthonról. Ugyanakkor azt is tudom, hogy ez így volt jól, élni kell a saját éltem. Hetente egyszer-kétszer meglátogatom őket, gyakran beszélünk telefonon, kérdezgetek tőle recepteket, hogy hasznosnak érezze magát. A testvéreim is gyakran hívják, sokszor megy vigyázni az unokákra, mégis olyan reménytelennek tűnik. Programokat nem nagyon lehet szervezni neki, mert semmi sem lelkesíti, nem nagyon akar kimozdulni otthonról. Napközben egyedül van, max a boltig megy cigiért. Barátai nem nagyon vannak, igaz soha nem volt nagy társaság körülötte főleg a kolleganői (anya már nyugdíjas). A másik barátnője sok éve meghalt. Mivel semmi sem érdekli igazán tanfolyamra sem tudom küldeni.

Nem tudom hogyan segíthetnék neki. Sajnos soha nem volt "lelkizős" a kapcsolatunk, soha nem ültünk le érzelmekről beszélgetni, így ez sem egy járható út. Egyik testvérem próbált vele beszélni, de hiába.

Nagyon félek, hogy tönkreteszi magát, félek, hogy el fogom veszíteni...