A sport szeretete a családban

A felmenőim sportmúltja

A két nagyapám évtizedekig igazolt labdarúgó volt. Az akkori rendszerben is főleg IV. vagy éppen V. osztálynak megfelelő Megye II. vagy III. osztályt jelentett. A versenysport melletti tanulás és munka nem is volt kérdés. A nagymamáim is sportoltak. Egyikük atlétikával, a másikuk úszással próbálkozott. De mindkét helyen viszonylag fiatalon és sorban jöttek a gyerekek, így hamar abbamaradt.

Édesanyám még kisiskolásként ismerkedett meg a röplabdával, melyet egészen a velem való terhességének negyedik hónapjáig versenyszerűen űzött. Aztán megszülettem. Apámmal úgy döntöttek, hogy min. 1 éves koromig várnak azzal, hogy bölcsődébe kerüljek. Aztán meg mire találtak helyet nekem, addigra teherbe esett az öcsémmel. Így a bő 3 év kihagyással a háta mögött ugyan megpróbálkozott a visszatéréssel, de nem volt túl sok pozitív élménye vagy éppen reménye, hogy ez megváltozhat egy ilyen hosszú kihagyás után. Így bő fél év elteltével teljesen felhagyott a versenysporttal, de az amatőr- és hobbisport megmaradt. Ez főleg tollaslabda, úszás, kerékpár, futás lett.

Édesapám is nagyjából ekkortájt, vagyis 2005. vagy 2006. környékén hagyott a versenyszerű focival fel. Az igaz, hogy később az "Öregfiúk" vagy éppen az "Old boys" csapatokban is egyszer-egyszer pályára lépett, de nem túl sűrűn.

Öcsém és én

Az öcsém 9 éves korától kezdett fociedzésre járni. Bár megpróbálta azt, hogy iskolai szinten más sportágba is belekezdjen, de a két vagy több sportág együttes űzése maximum akkor és úgy lehetséges, hogyha egyiket sem maximumon űzi. Márpedig a foci versenyszintű sportága volt. Első hat éve sérülésmentes volt, aztán jöttek a sérülések, majd sajnos végül a COVID fosztotta meg attól a vágyától, hogy folytathassa. Az, hogy hobbiszintre megmarad-e arra vélhetően igen a válasz. De ezt az élet majd magával hozza.

Én mindig is örökmozgó voltam. Óvodásként és kisiskolásként is a koromhoz képest nagyon alacsony és vékony, ámde nagyon mozgékony voltam. A testnevelés tanáromnak a férje volt akkor az iskola atlétika-edzője, aki felesége unszolására egyszer, még talán úgy 1. év végén bejött a testnevelés óránkra és a mozgásom megtetszett neki. Azonnal szeretett volna a suli csapatában látni.

Amikor végre megvolt a szülői beleegyezés és megkezdődött az új tanév, megkezdtem Anti bácsival az atlétikával való megismerkedést. Nagyon jól magyarázott, nagyon kedves volt. Hamar meg is szerettette velem a sportágat, valamint annak egyes ágait. A futással sosem volt bajom. Az erőmet kellett megtanulni beosztani. A távolugrás, a kislabda-hajítás az, amit tanulnom kellett. A váltófutás esetén is volt mit elsajátítanom persze. Imádtam vele minden edzést. Egy év után jött egy másik edző, Pista bácsi, aki szintén azt tartotta elsődlegesen szem előtt, hogy megszerettesse a sportági együttest. Minden gyerekre úgy figyelt, mint a sajátjára. Bármi bajunk volt, azt vele is megoszthattuk. Egyfajta pótapa volt mindannyiunk számára, pedig nem voltunk kevesen. Mindig vártuk az edzést, vártuk a versenyeket. Bár mindig hangoztatták, hogy nem minden az eredmény, ami akkor is túl lendített minket a dolgokon, amikor alig úgy éreztük, hogy mindennek vége.

Miért is döntöttem végül 2018-ban úgy, hogy felhagyok a versenysporttal, de ha tehetem, akkor megmaradok amatőrnek? Egyfelől az amatőr sport nem annyira kötött az időpontokhoz, versenyekhez. A másik ok pedig a választott felsőoktatási szakmához szükséges egyik tantárgy (matematika), aminek a feltornázására több idő és magántanár kell. A sport megmaradt hobbinak, míg a továbbtanulási célomat elértem.