A nevelt gyermekem azt mondta: "Nem vagy az anyám! " hogy viselkednétek vele ezután? (beszélgetés)

Köszönöm szépen a hozzászólásokat!!! :))

Azóta megoldódott a probléma! :)

Legalábbis egy időre biztos! :)))

Leültem vele, beszélgetni! Először nehéz volt, mert nem tudtam, hogy fogjak hozzá, de mivel ő is nyitott volt a dologra, így nem volt gond.

Azóta, minden nap jön hízelegni! :DDD

Meg mesél! :D Többet beszélgetünk, mint előtte!! :DDD

Köszönöm még egyszer a sok segítő hozzászólást!

:-*

A feltett kérdésre válaszolok:

Igazat adnék neki. Kb ezt válaszolnám: Valóban nem vagyok az anyád, de az apukád az az apukád, s mivel őt nagyon szeretem, mindent és mindenkit aki hozzá tartozik, aki neki fontos, azt is szeretem. Bár valóban nem vagyok az édes anyukád, de szerencsés vagy, mert így két nő is szeret téged az édes anyukád és én is. Nem várom el, hogy szeress ezért, de én tisztellek, s cserébe te is tisztelj.--- A gyerekek hihetetlenül fiatalon is egy csomó dolgot pontosan megértenek, s nem szeretik, ha hazudnak nekik.

Szia. Anélkül, hogy beleolvastam volna a hozzászólásokba, azt tudom neked tanácsolni, hogy legyél türelmes. Ez a kissrác jó korán túl nagy pofont kapott az élettől, ráadásul most kezdte a kiskamasz kort, ezért sem tud magával mit kezdeni.

Azok alapján, amiket leírtál, szerintem mindent jól csinálsz, legyél továbbra is következetes. Ő maga fog rájönni, hogy mekkora szerencséje van az új családjával. De ez idő... :-)

Bocs, elírtam.

hogy milyen voltam és abban = hogy milyen voltam ÉN abban

Szerintem nem szereti jobban az egyiket, mint a másikat, csak időnként több törődést, odafigyelést igényel az egyik, mint a másik és ezt szóvá teszik a gyerekek. Azt nem veszik észre amikor velük foglalkoznak többet, de amikor a másikkal azt igen.

Én gyakran gondoltam/gondolok vissza, hogy milyen voltam és abban a korban amiben éppen ők vannak és ez sokat segített.

Volt velem gondja, baja a szüleimnek és túléltük ők is én is és a nővérem is.:)

Ez nagyon szomorú, de szerintem eszedbe se jusson hibáztatni magadat.

Sokan nem értenek egyet azzal, amit Müller Péter mond, pedig szerintem igaza van. Mégpedig, hogy a gyerek tulképpen zsákbamacska. 50/ a nevelés, 50/ genetika. És ahogy tapasztalom ez bizony nagyon így van.

az édes testvéreknél is van féltékenység jócskán, az a fontos, hogy a gyermek ne érezze, hogy másképpen vannak kezelve.

Párom gyerekei hiába édes tesók, valamiért az anyjuk az egyiküket mintha mégis jobban szeretné - ezt ők mondják így...

Elnézést Orsi, hogy túlságosan sokat beszéltem magamról, "Barát1"-nek azt hiszem igaza van, ezt az időszakot túlélni kell.

Biztos, hogy más lesz, ha lesz közös gyereketek is, bár akkor félő, hogy emiatt féltékeny lesz majd a fiú.

Amiért annyira fájó, és jelen lévő ez a kérdés, az az, hogy a párom fia, aki most 23 éves volt, egy hónappal ezelőtt öngyilkos lett.

Három éve már külön élt, de nem messze, talán egy km-re, rendszeresen jött haza is, és az édesapjával egy helyen dolgoztak, minden nap az apja vitte-hozta a munkából, meg ott is sokat beszélgettek.

Senki nem tudott avagy sejtett semmit, derült égből villámcsapásként ért a dolog.

Utána a lakásában találtunk felvett nagy összegű hitelekről szóló papírokat, kaszinószámlákat- valószínű pókerezett- meg drog nyomait is.

Miért nem beszélt a problémáiról? Nyilván nem lett volna megdícsérve, de segítettünk volna, miért nem volt őszinte, legalább az apjához?!

Ezt már soha nem tudjuk meg.

Amúgy heti 3-4-szer fitness stúdióba járt, egy nagyon csinol "cool" fiatal srác volt.

Az ember ilyenkor rágja magát, és valamilyen szinten okolja saját magát is. (Bennem is felmerült, hogy nem voltam-e "gonosz mostoha"?)

______

Egy emlékkép merül fel vele kapcsolatban: ültünk a vasárnapi ebédnél, az apjuk mondta, hogy milyen szép, újra igazi családként ülünk együtt.

Erre a fiú megjegyzése: "ez nekem nem a családom, nem akarok ilyet."

Orsi!

Szerintem nagyon jól csinálod a dolgokat úgy szereted mintha a sajátod lenne, ülj le vele és mond el, hogy szereted ezt és ezt várod el tőle, ezt meg ezt nem teheti. Maradj következetes.

Egyszer sok éve láttam egy filmet két elvált szülő került össze több egyidős kamasz gyerekkel, ott az apuka,

/aki egy gyerekotthonban dolgozott, tudja mit beszél/

nagyon jó megfogalmazta, hogy a kamaszkort nem átélni kell a szülőnek, hanem TÚLÉLNI, azóta számomra beigazolódott, hogy ez így van és ezt csak szeretettel és türelemmel lehet.

Fájnak a mondatai, de hidd el nem komolyan gondolja, később majd elmondja neked, hogy düh, sértettség, nagy fiúskodás volt az oka.

Szeresd mint eddig.

Egyetem alatt kétszer lettem terhes, és ahogy az lenni szokott, akkor még nem akartam, elvetettem. Utána a harmadik terhességemnél már spontán vetélés volt a negyedik hónapban, utána pedig hiába akartam, nem maradtam terhes.

Biztos így volt a nagykönyvben megírva.

Persze, hogy még most is kicsit sajog a szívem miatta.

Talán ezért is váltam el, és jöttem ide, ebbe a családba.

Sajnos ez így van, hogy mért más?

Mert a vér nem válik vízzé!

Ez így van...

Pl a párom volt hogy saját gyermekét hülyézte le kettőnk között, valami kapcsán a szitu mindegy...

De mikor én tettem (az ember sokszor jelentéktelenül is használja ezt a szót), hát.... azóta is időnként felrója nekem

már mint az érzések más gyermeke iránt

S ebben a más-ban persze nem az apukáról van szó, hanem bizonyára az ex-ről, de sajnos ha tudjuk is a gyermek nem tehet semmiről, nehéz mindig függetleníteni egymástól a dolgokat.

Hú... minden tiszteletem!

De megkérdezhetem, hogy nem is szerettél volna sajátot... vagy más oka van/volt?

Én nagyon szeretnék, és úgy érzem, s mások is azt mondják, ha lesz sajátom, ez a dolog is kicsit más lesz, könnyebb.

"együtt nevelni a gyerekeit."

helyett

együtt nevelhessük a gyerekeit.

Talán rosszul írtam, igenis voltak érzelmek, csak az évek során jócskán megkoptak.

Ha mindig elutasításban van részed, a végén már nem "tolakodsz" a nagy érzésekkel.

A nevelést megkezdeni, az addig begyökeresedett mintákat megváltoztatni a kamaszkor kezdetén már igen nehéz, csaknem lehetetlen.

Vállalva az ódiumát a "gonosz mostohaság"-nak ma sem tennék, illetve tehetnék másként. Nyolc év nem kis idő, ennek nagy részét nekik "áldoztam"- és ha semmilyen, avagy negatív visszajelzéseket kapsz, ezt igenis áldozatnak, és nem természetes dolognak érzed.

A mai fejemmel nem biztos, hogy még egyszer belemennék ebbe a kapcsolatba.

Anno azt hittem, hogy, ez egy isteni iránymutatás volt, hogy nekem azért kellett megismerni a férjemet, és kiköltözni hozzá Ausztriába, hogy később ott megismerjem az élettársamat, és neki a segítve együtt nevelni a gyerekeit.

Igen, szerettük volna mindketten, ha tényleg "igazi" család lettünk volna. Voltak elképzeléseim, vágyaim, álmaim együtt velük--ebből valahogy ki lettem zárva.

Talán az is szerepet játszott benne, hogy más kulturális háttérrel nevelkedtek addig, ők osztrákok.

Ericika2!

Ez kicsit szomorúan, lehangolóan jött át.

A "szép álmod a családról csak ábránd"-ban ez volt benne:(

Valószínűleg egy saját gyereknél a "tűrési szint" is más.

Én a nevelt gyerekeimet mindig egyszerűen mint egy másik embert kezeltem, és nem értettem soha, hogy egy másik embernek miért lenne több joga, mint nekem.

Valószínű, hogy egy adag önzés is belejátszik az elmondottakba, de mikor egy idő után rájössz, hogy a szép álmod a CSALÁD-ról csak ábránd, mindig "csak" a papa élettársa maradsz, a mesebeli "savanyú a szőlő" mintájára már nem is kívánod azt.

Kedves Orsi, én is végigjátszottam ezt, immár nyolc éve.

Amikor összekerültünk, a párom kislánya 12, a fia 14 éves volt.

Az anyjuk előtte másfél évvel halt meg, agyonitta magát.

Nekem a gyerekkor kedvessége nélkül rögtön a mélyvíz jutott a kamaszkorral.

Nem egyszer én is megkaptam ezt, hogy nem vagy az anyánk, de természetesen a törődést, gondoskodást elvárták, kérték.

Nekem nincs saját gyerekem, nem tudom az érzéseket összehasonlítani, de azt hiszem soha nem lehet egy "idegen" gyerek iránt ugyanazt érezni, mint a saját iránt.

Én, mivel az apjukat szeretem, vállaltam ezt, gondoskodtam róluk- de különösebb érzelmek nélkül- annál is inkább, mert az ő részükről sem voltak nagyon nagy pozitív érzelmek.

Biztos, hogy a féltékenység is belejátszik a dologba-talán mind a két részről. (Mármint a gyerekek és az új partner részéről a meglévő szülő iránt--holott nem összehasonlítható érzelmekről van szó.)

Szerintem csináld a dolgodat egyszerűen tovább, és próbáld az érzelmeket a lehetőség szerint kikapcsolni.

Nem, a gyerekek nem felejtik el, csak még nem tanulták meg.

És nem tanulták még meg a szabadsággal történő élést.

Egy embernek meg kell érni.

Ők még zöld barackok.

Nekünk, "vén rókáknak" kell alkalmazkodnunk.