A munkát, az oda vezető utat sosem irigyli senki, csak az... (beszélgetés)

Nem hát! Mi mindig megkapjuk, hogy “nagy lábon élünk”

Az enyém már visszeres, de semmi gond! Megyek, hajtok, csinálom! “Aki mulatni akar, annak fizetnie kell”

Az ilyen gondolja úgy, hogy másoknak mindig minden könnyen jön, segítséget kap, alátolják stb., véletlenül sem magának köszönheti az elért eredményeit/javait.

Aki így gondolkodik, jellemzően nem vállalja föl a maga felelősségét a saját életével kapcsolatban. Mindig más a hibás, a körülmények, a k*a csillagok; neki mindenkinél nehezebb sors jutott.

Szar lehet így élni, irigykedve, hömbölögve az önsajnálatban.

Naggggyon ismerős!

Anno kedvezményesen lehetett munkahelyi lakáshoz jutni. Az épülőfélben lévő kb. 5 lakásra jutott uszkve 20 jelentkező az osztályunkon; meg se próbáltam kérvényezni, inkább házfelújításba fogtunk. Munka után rohantam téglát rakodni, homokot, sódert lapátolni, talicskázni, később nyílászárókat, radiátorcsöveket mázolni. 4 ajtó üvegezését is sajátkezűleg végeztem. Két éven keresztül hétvégén is ez volt a program, fűszerezve azzal, hogy a kalákában segítő rokonoknak, barátoknak főztem is. Persze intézni kellett a különféle terveket, engedélyeket, az átépítés, a központi fűtés megterveztetése (ez utóbbi BAROMIRA jól sikerült 😁), közművek; akkor még csak víz, villany engedélyeztetése; hogy az anyagbeszerzést, szakemberek felhajtását ne is említsem! Amikor beköltöztünk (a ház félkész volt, mert nem volt idő befejezni), az irodában hátradőlve mosolyogtam a kollégák lakásért való tolakodásán. Sose felejtem el a reakciót: „könnyű neked, mert már van otthonod!”. Az nem számított, hogy amikor ők munka után moziba, színházba, sörözni; hétvégeken kirándulni, bulizni jártak, akkor én gályáztam. (Az se számított, hogy a 6 teleajtó 10 cm széles ecsettel, 3 rétegben való mázolása során úgy megerőltettem a csuklómat, hogy hatalmas puklival tiltakozott – ínhüvelygyulladás lehetett.)

Épp újítjuk a házunkat.

A kőműves elvárná, hogy csináljak ezt-azt (holott ki van fizetve), mert csak úgy megy gördülékenyen, ha én, a férjem és a fiam is beleáll a melóba. Na igen, de hát mi dolgozunk, napi 8 órában. Én legtöbbször itthonról, de a kőműves szerint ez nem munka, csak nyomogatom a klaviatúrát.

Csak akkor nem tart szóval, ha fejhallgató van a fejemen, mert megbeszélésem van...

Így van.

Most pedig a munkám "könnyűségére" irigykednek. Könnyű, persze. Már ha megvan hozzá a tudásod, amire az egyetemen a "csak bulizással" tettél szert. Nem szoktam belemenni ilyen beszélgetésekbe. De ha mégis, csak annyit szoktam mondani, hogy ott a gépem, le lehet ülni, és meg lehet mutatni, ha olyan könnyű.

Nekem csoport társam volt olyan, aki azt mondta, hogy milyen szerencsés vagyok, mert van férjem, gyerekem és még tanulnom se kell a vizsgákra...

Mondtam, hogy valóban van benne igazság, de tanulni éjjel szoktam, amikor a gyerek és férj alszik, mert ugye napközben dolgozok, utána háztartás ás család, majd éjjel jöhet a tanulás...

Felháborít, amikor a tanulatlanok azt mondják, hogy az egyetemisták csak buliznak, milyen könnyű nekik.

Azt nem tudják, hogy leginkább csak vizsga után engedik le a gőzt és amúgy, amég ők nyugodtan alszanak, addig az egyetemi hallgatók éjszakákat görnyednek a könyveik felett.

Nem csak nem irigylik a sikerhez vezető erőfeszítéseket, de van hogy meg is mosolyognak ha látják mi mindent elkövet az ember a cél érdekében.

Pl. nekem most nagyon sokat javult a csontsűrűségem. Egyedül az én érdemem, ezért vagyok nagyon büszke most magamra. Megmosolyognak azért amit csinálok. Nem bánom. Én vagyok a legfontosabb bárkinek bármi erről a véleménye.

Bizony. Ez így igaz.

Én is kaptam már nemegyszer olyan megjegyzést, hogy könnyű nekem.

Hát, akkor próbálja utánam csinálni!