A mi Ákosunk (beszélgetés)
Ez a fórum a következő íráshoz nyílt: A mi Ákosunk
Egyszer egy okos ember azt mondta, a babák akiket nekünk küld az ég angyalok. Vannak olyan angyalkák, akik nem érzik magukat erősnek, hogy velünk maradjanak, de vissza térnek hozzánk.
Én őszintén tiszta szívemből kívánom neked/nektek, hogy minden rendbe jöjjön, legyen erőtök, és legyetek nagyon boldogok, és hogy a sors megáldjon titeket egy gyermekkel.
Köszönöm szépen:-)
Most vettem észre, h írtál.
Nem baj, sohasem késő :-)
Nektek is ilyen szép, huncut és egészséges babát kívánok!
Sajnálom tiszta szívemből, ami történt veletek és a kislányotokkal! :-(
De remélem, h hamarosan Isten megáld Benneteket egy egészséges kisbabával!!
Bocsánat, a link a következő:
Kedves Lányok! Az én történetem pozitív végkicsengése a most 20 éves, gyönyörű, egyetemista fiam.(A fotóim között az ő ölében van a cicám.) Ezt csak azért írtam, mert úgy látom, hogy ezen a fórumon a sok szomorúság ellenére is pozitív a hangulat. És mert én bízom benne, hogy "valaki" előbb utóbb helyreteszi az elrontott dolgokat.
Ha van kedvetek nézzétek meg kedvenc hobbimmal, a scrapbookkal készült egyik munkámat, melyben pont ezt a szörnyű élményt írtam ki magamból.
<a href="http://http://kaszasklari.blogspot.com/2009/11/rad-gondolok-thinking-of-you.html>Ide kattints<a>
Nagyon sajnálom a történteket!
Csak azt nem tudom elképzelni, h ha minden uh rendben volt és még külön szív uh is készült, h nem vették észre??!!
Még egyszer mondom, h sajnálom!
De örülök, h küldött Nektek kistestvért és Őt szerethetitek!
Szia!
Nagyon sajnálom ami Veled/tek történt..
angyalokszulei.hu <-- ezen a holnalop olyan anyukákkal "beszélgethetsz" akik sajnos szintén elveztették a babájukat, nézz be biztosan tudnak segíteni a történtek feldolgozásban, ők már átmentek ezen!
Köszönöm szépen hogy te is megosztottad velünk ezt a tragédiát szörnyű lehetett ....
De azt is nagyon köszönöm hogy leírtad a boldog folytatást :_)Valamint azt hogy te is olyan erős voltál és nem adtad fel!!!!Jó egészséget kívánok!!
Sokan nem merik ám felhozni a témát, mert attól félnek, hogy feltépik a sebeidet, pedig épp a "gyógyulás" lenne a cél (hülye kifejezés erre, de nem nagyon találtam most jobbat). Ezalatt azt értem, hogy a fájdalom tompulása a cél, nem a felerősítése.
És ha te hozod fel a témát, hogy reagálnak?
Sajnálom, hogy veled is megtörtént. :(
Hát, én a mai eszemmel rohannék a pszichológushoz, az tuti!!! De a kutyát nem érdekelte, hogy érint engem ez az egész. Talán egyedül a barátnőmet érdekelte, de vele meg olyan jó volt beszélgetni minden másról is, hogy ez ritkán került szóba - gyakorlatilag soha... No és ugye ő is csak 13 volt, mindketten nulla pszichológiai ismerettel...
De pl. azt is tudom, hogy így, felnőtt fejjel hozzá is fordulhatnék. :) Még úgy is, hogy évente csak egyszer találkozunk.
Az volt a legnagyobb baj, hogy a nem beszélés mögött nekem a fájdalmon kívül egyfajta nagyon erős hárítás is volt, és ez az, amit nem szabadott volna. Elfolytottam ezzel kapcsolatban mindent. Az összes emlékemet Anyuról, pedig ma már tudom, hogy ezt nem szabad. De hát 13 évesen... Ezért kellett volna valaki, aki kézenfog és legalább 1-2 alkalommal elvisz pszichológushoz. De sajna nem így történt és elég nehéz volt kimásznom a gödörből.
Én nem túltevésről, hanem elfogadásról beszéltem. Meg kell békélni a helyzettel, el kell fogadni, mert sajnos van, ami megváltoztathatatlan. De ez időbe telik.
Amúgy megint beletenyereltél valamibe, nagyon megy ez neked velem kapcsolatban. ;)
13 éves voltam, mikor anyukám öngyilkos lett. Nem ugyanaz a szitu, ez tény, de épp eléggé át tudom érezni a helyzetet, hidd el.
Nem lehet túltennem magam ezen, mert mindig motoszkál bennem a "mi lett volna, ha" és a "mit tehettem volna még", meg egy csomó más hasonló gondolat, és alig van olyan nap így lassan 16 év távlatából, hogy ne jutna eszembe az édesanyám. Milyen lenne most, ha...
És ráfoghatom a tinédzserkorra, de vagy 5 évembe telt, mire feldolgoztam annyira, hogy képes legyek beszélni róla. Szerencsére mindenkinek kellemetlen volt a téma, ezért gyorsan abbamaradtak az ezirányú beszélgetések. (Vagy épp pont ez volt a baj? Nem volt kivel megbeszélnem és ezért tartott ilyen sokáig? Sose tudom meg...)
Amikor az emocionális érzéket osztották, asszem véletlenül 2 adagot kaptam... (Ha nem hármat...)
Szörnyű nagyon sajnálom...higy ennyire nem törődtek veled még ráadásul benn is voltál:_(( Sok szenvedésen átmentél...Ölellek Barbika.
DE te sem adtad fel és itt vagy örülsz a 4 gyerekednek:_))
Én is szeretnék nagy családot ezek után főképp!
Én megértek mindenkit és őszinte tiszteletem és csodálatom azért, hogy talpra tudtatok állni!!!
Asszem én nem voltam egyértelmű, sőt a gondolatmenetemet sem fejeztem be, valszeg mert megzavart a csacsogóm...
Amit írtam, a cikk írójának eme szavaiért írtam:
"Mindenki szerint egy másik baba segítene, de én félek. Nem szeretném még egyszer átélni ezt a fájdalmat. Nem tudom, hogy fogom tudni ezt feldolgozni. Félek, hogy ha visszamegy a férjem dolgozni, akkor szakad rám ennek az egésznek a súlya. Ha valaki átélt hasonlót, segítsen! Hogy lehet ezt feldolgozni?"
Amíg így érez, gondolkodik, addig szerintem nem szabad egy másik babát vállalnia. Ha már másképp látja a dolgokat, akkor mindenképp, hisz ne élje le ennek árnyékában az egész életét (persze mindenképp jelen lesz, de nem mindegy, hogy ez tölti-e ki a napjait, vagy más), mert később (mikor már mondjuk annyi idős lesz, hogy nem lehet) persze nagyon fájna neki, hogy nem volt erősebb.
De eddig is el kell jutni és sz valakinek pár hónap, valakinek viszont akár évekbe is telhet. És ilyenkor a környezetének nem szekálnia kell, meg kéretlen megoldás-javaslatokat tennie, hanem mellé állni és éreztetni vele, hogy ott vannak! És vannak olyan emberek is (én is ilyen vagyok), akinek nem elég, ha "csak" a párja és a gyereke áll mellette. Tudom azt is, hogy sokaknak ez sem adatik meg, de valakinek ez is kevés.