A legfontosabb az életemben...

Van egy kedves ember kis életemben. A sors úgy hozta, egy különleges kapcsolat alakult ki köztünk, egyfajta erős kötődés. Igazából kavarodnak az érzelmek bennem, hol is kezdjem el, mit írjak le, hisz annyi mindent szeretnék papírra vetni.

Mozgalmas élete volt mindig is, mind a mai napig. Későn nősült, sokáig váratta a nagy szerelem. Egy kirándulás alkalmával mégis megesett vele, egy gyönyörű asszony szíve rabjává lett. Az 1980-as években merően más volt az udvarlási szokás. Akkor még megvolt az a bizonyos tisztelet, volt egy fajta sugárzása a dolgoknak, s tisztaságuk.

Talpig úriember módjára viselkedett akkor tájt. Ha kellett, a lépcsőn várakozott, mikor érkezik meg szíve választottja.

1981. december 11-én végül kimondták a boldogító igent, és Isten előtt örök hűséget esküdtek. Az idő rohamléptekkel haladt tovább, míg nem megfogant egy kis csöppség, egy januári nappalon. Szerető családba érkezett meg egy lányka szeptember elején. Kiteljesedett hát szerelmük, s mivel az asszonynak volt már egy fia, megállapodtak, több gyereket nem vállalnak. A boldogság mindenekfelett nagy volt, nélkülözni nem kellett, nagyszülők egymásnak adták a kilincset, ki vigyázzon az unokára. Apuka nagyon örült lányának, minden idejét megpróbálta kihasználni, hogy vele lehessen. Volt mikor a külvilágot kizárva édes kettesben töltöttek el perceket, ilyenkor, készült egy-két mesteri fotó, rengeteg nevetés, játék s boldogság.

Minden szépen alakult, szépen fejlődött a csöppség, időközben meg tanult járni, kicsit késve, de megszólalt, aztán jött az első óvodás szerelem, majd az iskola. Hogy elrepültek az évek. Ez a férfi apaságból már most jelesre vizsgázott, próbálta tanítani lányát biciklizni, a kezdeti sikertelenség ellenére legyőztek minden akadályt. Sajnos az idilli állapot nem tartott sokáig, az anyuka egyik betegségből a másikba esett, mígnem állapota csak súlyosbodott. Rengeteg kórházi kezelés, otthoni ápolás. Apukára maradt a háztartás, és a két gyerek. Nehéz dolga volt, hisz ott állt egy kamasz fiú és egy az élet útját meg ismerni próbáló lányka, kik nem értik mi történik körülöttük. A kacajokat, felváltotta a szomorúság, sírás. Az apuka derekasan helyt állt. Terelgette a két csemetét. A korábbi kötődés apa és lánya között ekkor mélyedt bensőséges szintekre. Hisz apára lehetett igazán számítani ezekben az időkben. Ő volt a biztos pont a kusza világban. Természetesen anyuka felépült, de leszázalékolták. A lányka alaposan megsínylette ezt az időszakot, hisz ekkor lett volna a legnagyobb szüksége az édesanyjára. A gyökerek idáig nyúlnak vissza, miért nem alakult ki köztük egy normális anya-lánya viszony mind a mai napig. Apukával jól elvoltak, ha tehették az idő előre haladtával kihasználtak minden percet. Sok közös emlékük van, áll még a fűzfa a parkolóban, ahol szabadidőben a kis barátnővel játszadozott lányka, apuka munkából hazafelé tartva az utca végéről fagyival lepte meg őket. A fagyi a nagy meleg miatt olvadt már, de nem is ez a lényeg. Aztán ott a Balatoni kirándulás, vonatoztak 2-3 megállót a partig, a kis hegymászás, aztán mártózás a hűs vízben.

A lányka kezdett felnőni, és elindult az elszakadás folyamata, onnantól kezdve megváltozott a viszonyuk.

De hiszen vannak az ember életében korszakok, mikor már más kerül előtérbe, eleinte vannak a szülők, jó elmenni valahova velük, aztán jönnek a barátok, majd a kapcsolatok, házasság, gyerekek. Megváltoznak a szerepek, amiket el kell játszanunk. Nehezen de el kell engednünk egymás kezét szépen lassan. De éppen csak annyira, hogy ha bármi van, meg tudjuk újból szorítani. Nehéz az élet, olyannyira, hogy már fáj. A lányka elindult a nagy betűs élet fele, s nehéz neki elhagyni, ha nem is szó szerint, de eltávolodni, onnan, ahonnan egykor még annyi de annyi szeretetet törődést kapott.

Aztán a kocka megfordult, apukát súlyos baleset érte, vagyis érhette volna, egy hajszálon múlott az élete.

A lányka élete úgy omlott össze, mint egy kártyavár. Ezt a váratlan fordulatot egy figyelmeztetésnek vette, s megpróbálta a köteléket szorosabbá fűzni, ami, meg kell hagyni, nem igazán sikerült.

Egy baleset igenis ráébresztheti az embert sok mindenre, mennyire fontos neki a másik, igen, és egyben sajnálatos, mivel, az embertársainkra álljanak is bármennyire közel hozzánk, mindennap kellene figyelni. Beszélgetni velük, eltölteni velük pár kellemes órát.

Ez a csodálatos ember az én édesapám és a jó lelkű asszony az édesanyám. Fáj kimondanom, de hiányzik édesapám. Hiába próbálok megtenni mindent, de egyszerűen lehetetlen két helyen lenni. Nem tudok szétszakadni, bármennyire is akarnám. Látom szemein ő is szenved, hisz az a kötelék még megvan, s félek sose lesz már az olyan mint régen.

Csak nem tudom hol rontottam el, mit nem csináltam jól?