A legaranyosabb karácsonyi emlékem (beszélgetős fórum)

Ismét karácsony, és ismét sehol senki.

Sajnálom, hogy a tavalyi karácsony mindenkinél "nyom" nélkül múlt el.

Tudjátok, azt hiszem, ez az egyik legcsodálatosabb történet amit valaha hallottam:

Talán rólatok is szólhatna ez a történet...

Karácsony előtti utolsó napon a szupermarketbe siettem megvenni a maradék ajándékokat, amiket korábban nem tudtam. Amikor megláttam a sok

embert, panaszkodni kezdtem magamnak:

- Egy örökkévalóságig fogok itt rostokolni és még annyi más helyre kell mennem. A Karácsony kezd egyre idegesítőbbé válni minden egyes évvel. Mennyire szeretnék csak lefeküdni és átaludni az egészet.

Végül is át tudtam magam fúrni a játékosztályra és el is kezdtem átkozni az árakat, azon tűnődve hogy a gyerekek tényleg játszani is fognak

ezekkel a drága játékokkal? Amíg nézelődtem a játékosztályon, észrevettem egy kisfiút, aki olyan ötévesforma lehetett, egy babát szorítva a mellkasához. Csak a haját simogatta a babának és olyan szomorúan nézett. Aztán a kisfiú odafordult a mellette álló idős hölgyhöz:

- Nagyi, biztos vagy benne, hogy nincs elég pénzed, hogy megvedd ezt a babát?

Az idős hölgy ezt felelte:

- Tudod te is: nincs elég pénzem, hogy megvegyem ezt a babát, kedveském.

Aztán megkérte a fiút, hogy várjon itt öt percet, amíg ô elmegy szétnézni. Hamar el is ment. A kisfiúnak még mindig a kezében volt a baba.

Végül elindultam felé, és megkérdeztem tőle, kinek szeretné adni ezt a babát?

- Ezt a babát szerette a húgom leginkább és ezt akarta a legjobban most Karácsonyra.Nagyon biztos volt benne hogy a Télapó elhozza neki.

Azt válaszoltam, hogy talán télapó tényleg el is hozza neki, de a kisfiú sajnálkozva válaszolt:

- Nem, Télapó nem viheti oda neki, ahol most ô van. Oda kell ahhoz adnom anyukámnak, és így ő odaadhatja a húgocskámnak, amikor odamegy.

A szemei olyan szomorúak voltak, amikor ezt mondta:

- A húgom Istenhez ment, hogy vele legyen. Apa azt mondja, hogy Anya is el fog menni Istenhez hamarosan, úgyhogy azt gondoltam, el tudná így vinni a húgomhoz.

Megkértem a kisfiút hogy várjon meg, míg visszajövök az üzletből. Ezután mutatott egy nagyon kedves kis fotót magáról, amelyen éppen

nevetett. Aztán azt mondta nekem:

- És még azt is akarom, hogy Anya elvigye neki ezt a képet is, igy soha nem fog engem elfelejteni. Szeretem anyukámat, és azt kívánom, bárcsak ne kellene elhagynia engem, de apa azt mondja, hogy el kell mennie, hogy a húgommal legyen.

Aztán ismét a babára nézett a szomorú szemeivel, nagyon csendesen. Gyorsan a pénztárcámhoz nyúltam, és kivettem belőle pár papírpénzt és

megkérdeztem a fiút:

- Mi lenne, ha megszámolnánk a pénzed, hátha mégis lenne elég?

- Oké - mondta. Remélem, van elég.

Én hozzáadtam némi pénzt a fiúéhoz, anélkül hogy látta volna, majd elkezdtük a számolást. Elég pénz volt a babára, még egy kicsivel több is. A fiú ezt mondta:

- Köszönöm Istenem, hogy adtál elég pénzt.

Aztán rám nézett és hozzátette:

- Megkértem tegnap Istent, mielőtt lefeküdtem aludni, hogy segítsen, legyen elég pénzem, hogy megvehessem ezt a babát, így anyukám neki tudná

adni a húgomnak. Meghallgatott! Még szerettem volna annyi pénzt is, hogy vehessek egy szál fehér rózsát anyukámnak, de azért ezt már nem mertem kérni Istentől.

- De ô mégis adott nekem eleget, hogy megvehessem a babát és a fehér rózsát. Tudod, anyukám szereti a fehér rózsát.

Pár perc múlva az idős hölgy visszajött, majd távoztak. Teljesen más hangulatban fejeztem be a bevásárlást, mint ahogy elkezdtem. Sehogy se tudtam kiverni a kisfiút a fejemből.

Aztán eszembe jutott egy helyi újság cikke két nappal ezelőttről, amelyik említett egy részeg embert, aki ütközött egy másik kocsival, amelyben

egy fiatal nő és egy kislány volt. A kislány azonnal meghalt, az anya kritikus állapotban volt.

A családnak el kellett határoznia, hogy kikapcsolják-e az életfunkciók fenntartását szolgáló gépet, mert a fiatal hölgy már soha sem tudna felkelni a kómából. Ez a család lenne a kisfiú családja?

Két nappal azután, hogy találkoztam a kisfiúval, megakadt a szemem egy újságcikken, amely arról tudósított, hogy a fiatalasszony elhunyt. Nem tudtam megállítani magam, hogy ne vegyek egy csokor fehér rózsát, majd ezzel a ravatalozóba mentem, ahol a fiatalasszony ki volt téve a

látgatóknak, akik így megtehették az utolsó búcsújukat a temetés előtt. Ott feküdt, a koporsóban, egy csokor fehér rózsát tartva a kezében a fotóval, a baba a mellkasára volt helyezve. Sírva hagytam el a helyet, úgy érezve, hogy az életem örökre megváltozott. Az a szeretet, amit ez a kisfiú érzett az anyukájáért és a húgáért - még a mai napig is nehéz elképzelnem.

És a másodperc törtrésze alatt mindezt egy részeg sofőr elvette tőle.

Most, hogy visszaolvastam, teljesen ledöbbentem!

A tagsági lap szereint 126912-en vagyunk "a Hoxán".

A két év alatt alig van valaki akinek emléke lenne a karácsonyról.

Én vagyok ennyire szentimentális hülye, vagy másoknak csak a pénzről szól a karácsony?

Tudatom mindenkivel, hogy az idén plussz egy fővel ünnepeljük a karácsonyt, a kis unokámmal együtt.

Bízom benne, hogy a fa is "túléli" az örömét.

a legaranyosabb?

Nos az akkor volt mikor még Cilukám megvolt...

Ült a varrógépen...és aranyosan pislogott, oda menetm hozzá és ő egyet édin nyávogott és nyújtozkodott vagyis olyan édin felhuzta a hátacskáját :D rögtön meg is köszöntem neki, egy nagy öleléssel :D:D

Ez a legszebb karácsonyi emlékem !!!

2001 karácsonya

Megszületett ősszel a kisfiam, az emeleten is volt egy karácsonyfa, Szent Este felmentem a kis háromhónaposommal (elvonultunk a családi hangzaartól), csak ketten voltunk, és csak az égők világítottak, ő pedig hatalmas szemekkel nézte. Nagyon meghitt volt. Csak fogtam a kezemben, és örültem, hogy ő van.

Remélem karácsony után, mindenkinek lesz egy szép emléke, amit megosztana velem, velünk.

Vagy csak én vagyok olyan "hülye", hogy a másik örömének is tudok örülni?

Nekem a tavaly előtti karácsony volt a legemlékezetesebb.Bár már 33-ban járok.Történt ugyanis ,hogy édesanyáméknál ahol már több éve testvéreimmel párommal,és két kedves barátunkkal (már-már családtagok)töltjük a szentestét,a vacsora elköltése után csengettek a kapunál(kertes házban lakunk).Nagyon nyomták azt a csengőt kikukucskáltunk az ablakon,és egy mikulás ruhába öltözött alakot láttunk. Gondoltuk valami félbolond,vagy kunyeráló így nem akaródzott ajtót nyitni ,mivel nem tartottuk illendőnek a szentestei házalást...gondoltuk majd továbbáll .De nem! Csak nyomta azt a csengőt,és hozzá kell tennem nagyon hideg volt odakinn.Mi benn nyugodtan ültünk úgy 20perc is eltelhetett,és csak nem mozdult az idegen .Sőt elkezdett kiabálni,Csakhogy a hang mintha ismerős lett volna ekkor a testvérem megkérdezte .-Te .Az anyu holvan?Ekkor esett le !!Szegény anyukám meglepetést akart nekünk szerezni,és mi majdnem jéggé fagyasztottuk(gombos kertkapunk van csak kifelé van kilincse,visszajönni már nem lehet rajta) Ő öltözött Mikulásnak és a zsákjában hozta az ajándékokat mikor végre beengedtük dörmögő hangon mindenkinek mondott valami frappáns mondókát,és egy kis jellemrajzott az ajándék mellé,és hogy miért kapta amit kapott...egyszerre sírtunk,és nevettünk ezt az élményt sok kép is örzi,ja és ajándék osztás közben ráadásul lecsúszott a Mikulás nacija.Hát elég pech-es Miki.De amilyen kis esetlen Mikulás annál imádnivalóbb anyuci.

Mindenkinek legalább ilyen boldog karácsonyt kívánok!!!

anessa

Közeledik a karácsony, szerintem mindenki várja.

Nem hiszem el, hogy egy év alatt csak ilyen kevés kedves emlék került elő.

Vagy csak nálunk ünnep a karácsony?

Nagyon aranyosak ezek a történetek. engedjétek meg, hogy én is meséljek Nektek egy saját történetet.

Kb 11-12 éves lehettem, amikor anyukám közölte velem -egy pár nappal Miklós nap előtt-, hogy te már nagy fiú vagy és neked már nem fog hozni semmit a Mikulás. Ezt én nagyon vegyes érzelmekkel fogadtam, gondolhatjátok. Gyerekfejjel hittem is, meg nem is. Mindenesetre a kis spórolt pénzemből vettem egy -akkor még 1Ft-os- sportszeletet. Este annak rendje módja szerint, mint minden azelőtti évben, kitettem a kitisztított cipőmet az ablakba, és vártam. Vártam a csodára. A csoda elmaradt. A Mikulás csak nem akart jönni. Ekkor fogtam az általam vásárolt csokit és belecsempésztem a saját cipőmbe. Visszajöttem a szobába, majd kisvártatva örömmel "fedeztem fel" az ajándékomat. Diadalmasan mutattam a szüleimnek, hogy ugye mégiscsak jött a Mikulás...

Életemben azelőtt nem sírtam annyira mint akkor. Hírtelen eszembe jutott, hogy eddig tartott a gyerekkorom? Most már vége? Vagy mi is történt velem? Erre anyukám is elsírta magát. Csak hullottak a könnyeink, bár én tulajdonképpen akkor nem is igazán tudtam, hogy miért.

Az utána következő években már nem bántott a Mikulás hiánya. Akkor már elfogadtam, hogy kinőttem a kisgyermekkorból.

Talán ezért, vagy talán nem is ezért, de mióta önálló családom van, minden Mikuláskor van valami jelképes ajándék a nejem és a fiaim cipőjében, pedig a fiúk már huszonévesek.Persze az én papucskámba is mindíg kerül valami...

Sajnos a szüleimnek már csak a sírjára tudok vinni virágot. De azt nem csak Mikuláskor viszem, hanem amikor csak tehetem, mindíg...

A fiam bő 15 hónapos volt a második karácsonyán. A férjem akkor a vízműnél dolgozott, és 24-én ügyeletes volt. Délelőttől kezdve folyamatosan csőtöréshez hívták, mindig csak annyi ideje volt, hogy haza jött átöltözött, meg vissza. Délután 5-6 óra körül feldíszítettük a fát. Anyu segített, apu meg a fiamra vigyázott. Megjött a párom, neki készültünk a gyertya gyújtásnak, hát persze jött a risztás. Ő el, de a fiammal már nem lehetett bírni így neki kezdtünk az ünnepnek.

A férjem este 10-kor jött haza, addigra a fiam sikeresen felborította a fát, csak a szaloncukor és a gyertyák maradtak meg. Az összes dísz eltört.

A mai napig az egyik kedvenc karácsonyi fényképünk, a félig alvó fiam, a nyakig sáros férjem, két nagyszülő, a félkopasz fa előtt, és a kellőképpen homályos felvétel, mivel könnyes szemmel nehéz jó képet csinálni.

Kisebbik fiam, aki most 22 éves, kb. 5 éves lehetett. Nagy-nagy izgalommal készült a karácsonyra. Hogy nyugodtan feldíszíthessük a nagyobbik fiammal a fát, délután elmentünk a templomba és onnan észrevétlen leléptünk. Később elmentünk értük, kérdezgetett, de sikerült megnyugtató válaszokat adni.

Hazaértünk, berohant, meglátta a fát, csak állt, állt és egy szót sem szólt. Végül csak kibökte: - Te anya! Hol díszítette fel a Jézuska a fát? Itt a nappaliban, vagy kint az erkélyen?

Erre nem voltam felkészülve, rövid gondolkodás után kiböktem: - Az erkélyen.

Fiam oldalvást rámnézett: - Igen? És hogy fért be ez a hatalmas fa az ajtón?!...

Mit mondjak, soha nem fogom elfelejteni.