A kisbabánk elvesztése

A párommal a kapcsolatunk elején megbeszéltük, hogy egyikőnk sem szeretne sokat várni egy babával és nagyon egymásra vagyunk hangolódva az eleje óta. 2 és fél éve vagyunk együtt, vettünk azóta házat, szóval igyekeztünk megteremteni egy biztos anyagi hátteret a jövőbeli gyerekeinknek.

Tavaly télen abbahagytam a fogamzásgátlót, szeptemberben estem teherbe. Megmondom őszintén, hogy türelmetlen vagyok bizonyos helyzetekben, én már előtte több tesztet is vettem és mindegyik negatív volt. Szóval mikor késett a menzeszem, heteket vártam az újabb teszttel, október 19-én csináltam csak meg. Egyből behívtam a páromat a mosdóba, könnybe lábadt szemmel meredtünk egymásra és örültünk.

Ahogy ilyenkor lenni szokott, foglaltam időpontot nőgyógyászhoz. Rendben talált mindent, addig izgultam kicsit de utána fellélegeztem. Nem emlékszem pontosan hányadik héten, de a 10. hét környékén a családnak is elmondtuk, mindenki örömmel fogadta különösen az anyukám. A 13. héten is voltunk ultrahangon, akkor is rendben volt minden. Aztán a 16. héten megcsináltattam a rákszűrést újra, mert ugye ilyenkor egy évnél nem régebbi eredményre van szükség. Megkértem az orvost, hogyha már itt vagyok nézzünk rá a babára is. Akkor kezdődtek a gondok. Ez az egy vizsgálat volt ahova a párom nem tudott velem jönni, mert dolgozott. Akkor még csak annyit mondtak, hogy valamit látnak a szívénél, de még kicsi a magzat, menjek vissza két hét múlva.

Teljesen letörtem de mindenki azt mondta, hogy ez nem teljes diagnózis volt, ha baj is van, még kinőheti... A 19. hétre kaptam időpontot, ekkor másik orvos vizsgált meg. Hozzá soha többet nem fogok menni. Kb. 5 perc alatt lerendezett, azt mondta, hogy valóban van valami rendellenesség a szívével, de ő nem tudja biztosra, ad beutalót Pestre, papilláris izom gyanúval. Megkérdeztük a baba nemét, mégiscsak 19 hetes voltam már, de a doki azt mondta, hogy á, nem tudja megmondani, nem jók a gépei. A maradék 2 percben a súlyommal volt elfoglalva. Sosem voltam vékony, de kövér sem. Valóban híztam, de még mindig a normális értékhatáron belül. A terhesség miatt voltam vér- és vizeletvizsgálaton, minden eredményem kiváló lett.

Megkaptam a pesti kórház számát, már az kész kálvária volt, hogy időpontot foglaljak. Tisztán emlékszem, hogy 13-szor próbálkoztam, de nem vették fel. A párom 12-szer, neki sikerült időpontot foglalnia, de csak 4 hétre rá. Én már sírtam a tehetetlenségtől. Aggódtam, hogy baj lehet, de így hogy tudtam volna ellene tenni, ha az esélyt sem kapom meg? Még aznap foglaltunk időpontot egy nagyon kedves orvoshoz Veszprémbe, aki másnap fogadott is minket. Több mint egy órát bent voltunk nála, megtudtuk, hogy kisfiú, amit már sejtettünk végig. Legalább fél órán át csak a szívét nézte és ő is látta, hogy valóban gond lehet. Ő azt mondta, hogy nagyobb az egyik kamra és vastagabb az ér, ami a szívhez vezet. Csak sajnos akkor már meg volt a foglalt időpontunk Pestre, azt mondta, hogy mindenképp menjünk el. Ő azt mondta, hogy az élettel összeegyeztethető szerinte, szóval megnyugodtunk. Akkor kezdtük el megvenni a holmikat is, berendezni a helyét, már pelenkát és kisruhákat is vettünk neki. Megbeszéltük, hogy Milán lesz a neve. Aztán eljött az e hét kedd. Életem legrosszabb napjai. Dr. Hajdú Júliához kaptunk beutalót, aki kollégái szerint is európai szinten elismert kardiológus. Kb. 3 perc után azt mondta, hogy itt nagyon nagy baj van. Nem vezetett ér a tüdő egyik felébe és a baba fél szívén lyuk volt. Kiderült, hogyha az orvosunk nem papilláris izom gyanúval, hanem a valós gonddal (amit a veszprémi orvos megközelítőleg el is talált) utal be minket, 2-3 napon belül kapunk időpontot Pestre. Ekkor már 23+6 napos voltam. Elküldött minket szívsebészhez, onnan pedig genetikushoz. Tehát mindkét választást meghallgathattuk, de erre csak közben jöttünk rá. A genetikai tanácsadás a SOTE intézményében zajlott. Ha életben marad, mindenképpen műteni kell, mert egyedül nem tud lélegezni és pótolni kell az eret, illetve a lyukat befoltozni. Ha túléli, akkor később rendszeresen vissza kell járni, mert ahogy nő, úgy az eret és a folt nagyságát is növelni kell. Nagy volt az esély a kromoszóma rendellenességre és a koraszülöttségre, ami további bajokat okozhatott volna.

Még a 12. hét környékén mondtam a páromnak egyszer, hogyha valami gond lesz én nem szeretném megtartani. Ő hallani sem akart erről. Kiderült, hogy csak a téma nem érdekelte, nem akart olyanról agyalni, ami nem biztos. Nem önzésből mondtam, csak a testvérem párjának a családjában a három fiúból kettő veleszületett izomsorvadásos betegségben él, egyikőjük 18 évesen meghalt és a másik fiúra is ez a sors vár sajnos. Az egész családot megviseli, az anyuka a mai napig nem dolgozik, mert a fia mozgásképtelen, semmit nem tud egyedül csinálni és folyamatosan romlik az állapota. Azt mondta a párom szó szerint, hogy itt három ember élete is tönkre lenne téve, mert a babáé sem lenne teljes és nem is biztos, hogy túléli. Mondtam a genetikusnak, hogy én ezt így nem szeretném csinálni. Alá kellett írnom egy nyilatkozatot, hogy lemondok a babáról. Mivel majdnem 24 hetes voltam, azonnal kellett döntenem, mert utána már jogi következményei vannak a dolognak.

A lelki részéről nem beszéltem eddig. Már a kardiológai vizsgálat alatt sírtam. A szívsebésznél ismét. A genetikus előtt szintén. Egyfolytában azon gondolkoztunk, hogy hogy lehet ez az egész? Miért velünk? Minden vizsgálatot megcsináltunk, mindent betartottam, amit kell. Rengeteg gyümölcsöt ettem, minden vitamint megvettem és bevettem, nem iszunk, nem dohányzunk. Még a kocsimat is eladtam, hogy többet menjek gyalog, ne hagyjam el magam. Mért azokkal fordul elő akik valóban szeretnének? Amikor felvettek a kórházba, nagyon sírtam. De az orvos is azt mondta, hogy szerinte helyes döntést hoztunk, mert nem lett volna normális élete a babának. Még aznap este (kedden) kaptam faley katétert. A szerdai napot azzal kezdtem, hogy elküldtek elaltatni a babát. Erről nem tudtam, hogy ez is vár rám, addig mindent folyamatot felvázoltak. Gondolom emberségből tették, mert borzalmas élmény volt, hogy a hasamon át beszúrtak egy tűt a babába és többé már nem rúgott. Zokogtam. Majdnem 24 hetes voltam, szóval már rendszeresen rugdalt, amikor a párom először megérezte, majdnem sírt, annyira meghatódott...

Ezután küldtek a szülőszobára, elkezdődött az oxitocinos rásegítés. Azt hittem, egy nap alatt vége lesz a rémálomnak, de nem tágultam rendesen. A szervezetem nem erre készült fel. A párom egyébként maximálisan mellettem állt. Szerdán sírt, amikor meglátott a szülőszobán, de reggeltől estig velem volt. Nagyon fájt, ahogy kijött a katéter és a fájások is. Az orvos azt mondta, hogy kellemetlenebb, mint egy "rendes" szülés, mert nem természetes úton indultak be a fájások, hanem gyógyszerek hatására, így az agy nem küzd a fájdalom ellen. Szerda este kaptam hüvelypuhító tablettát, de még csütörtökön sem volt vége. Már nagyon ki voltam merülve, ülve elaludtam két fájás közt. A csütörtöki napon végig a szülőszobán zajlott. Mellettem szült egy nő, aki üvöltött órákon át. Ettől szintén sírtam. Nekem is fájt, csak én csendben tűrtem és tudtam, hogy a vége nem happy end lesz. Aztán csütörtök este dupla adag hüvelytablettát kaptam. Éjjel kezdődtek a fájások, de majdnem a végéig kihúztam a kórteremben. Csak akkor szóltam, mikor már nagyon véreztem és nagyon sűrűn jöttek a fájások. Lefelé menet sírtam, mert megijedtem, hogy nem lesz velem a párom és valóban vége az egésznek. Elég gyorsan lezajlott a dolog. Megkértem a szülésznőt, hogy valahogy úgy intézze, hogy ne lássam. Rengeteget segített, kb fél óra és vége is volt. Kiderült, hogy farkastorka és nyúlszája is volt, én nem láttam persze, de azt mondták, hogy tisztán látni, hogy nem egészséges baba. Semmit nem láttam az egészből. Utána műtöttek és amikor felébredtem, már a kitisztított szülőszobában feküdtem. Lefelé menet sírtam, de mikor vége volt, már nem tudtam. Csak feküdtem egy órán át és néztem ki a fejemből. Talán jobb, hogy egyedül voltam, nem tudom megmondani. Lehet segített, hogy gondolkodhattam kicsit csendben. Az egyik takarítónőt hallottam, hogy morgott hogy "remélem több meglepetés nem ér minket ma éjjel"- ezzel rám célzott... Előtte is volt egy mondat, ami megmaradt, amikor elaltatták bennem a babát. A szobában volt egy idős hölgy, totál nem fogta fel, miért vagyok ott és megjegyezte, hogy "milyen sokáig volt el, tán elvitték messzire..." Hát senkinek nem kívánom azt az érzést, hogy érzi a kisbabáját, hogy mozog, aztán egyszercsak megszűnik, ő meg poénkodott rajta. Utána megfürödtem, szóltam a páromnak, hogy vége van és a rokonoknak, aztán aludtam. Már aznap elengedtek. Mindez tegnap történt. Azóta mindketten sírtunk többször is. A párom elpakolta a baba cuccait. Nem akarjuk látni, de így is sok dolog hozzá kötődik. Valószínűleg sosem fogjuk elfelejteni Milánt, mert már úgy beszéltünk róla, mintha velünk lenne. Nem tudom, hogy hogy fogom feldolgozni, most is elsírtam magam, ahogy írok róla.

Hogy merjek így újra babát vállalni? Oké, hogy fiatal vagyok de mégis természetes, hogy ilyenkor megijed egy újabb csalódástól az ember. Egyikőnk családjában sincsen semmilyen krónikus betegség, sem genetikai. Egyikőnk sem beteg, nem allergiás semmire, mégis megtörtént. Erre azt mondták, hogy a beágyazódásnál valami nem úgy alakult. Mi lesz, ha újra ez lesz? Tudom, hogy felesleges ezeken agyalnom és el kell engednem ezt az egészet, de borzasztó nehéz. Gondolom, az idő segít majd. Két napig csak sírtam és beszélni sem tudtam róla, már ez is javult valamelyest...

Járt már valaki hasonló helyzetben? Szívesen meghallgatnám a tanácsokat, hogy mit lehet tenni ilyenkor? Akár testileg, akár lelkileg. Gondolkodtam, hogy most a fogantatás előtt is szednék vitamint, mert az most kimaradt, csak akkor kezdtem el szedni, mikor megtudtam, hogy terhes vagyok. Nyilván egy ideig most nem gondolkodunk benne, de később biztos szóba kerül...