Zárkózott vagyok (beszélgetés)

Szia Syria,

Nálam még az is furi, ahogy egy kedves barátnőm mondta, hogy kívülről neki az jött le, hogy olyan vagyok aki nagyon határozott, tudja mit akar és megy előre. Mint akinek emiatt nincs ideje, kapacitása meg nem is akar barátkozni. Anyukám is azt mondta kívülről egyáltalán nem ez jön le neki, mint amit érzek. Ez tény, mivel nincsenek barátaim, egy-két barátnőféleségtől eltekintve, tanulásba és hasonló dolgokba menekülök. Valójában szívesebben buliznék, meg mászkálnék csak nincs kivel.

Szia Erika,

Nekem is van, vagy vannak olyan kollégáim akik a zárkózottságom ellenére annyira kedvesek, hogy egyszerűen átjönnek a falamon :)

Olyankor nekem picit kellemetlen, hogy valaki így belém lát és idegen létére mennyire segíteni akar. Ezáltal rádöbbenek, hogy nem is vagyok rossz ember.

Szia Mikida,

A napokban nekem is volt időm gondolkozni, és sajnos egyet kell hogy értsek veled.

Azért vagyok zárkózott, mert régi traumát, traumákat nem tudtam feldolgozni.

Most jutottam el oda, hogy beismerem, egyedül kevés vagyok ezt megoldani. Hiába gondoltam végig mindent, olvastam el számtalan cikket és könyvet, szakemberre van szükségem.

Nem szeretném így leélni az életem, hogy mivel félek valamitől, egy kudarctól hogy megismétlődik, a magánytól nem azt teszem amit szeretnék. Ettől pedig csak még rosszabbul érzem magam...és a kör folytatódik. Nem szeretnék egy kényelmesebb, biztonságosabbnak gondolt életet élni, csak mert nincs merszem azt tenni, amit igazán szeretnék.

Rájöttem, hogy az átlagtól érzékenyebb is vagyok (talán) és nem szégyen bárkinek aki az én kis egómba, érzéseimbe akár akarata ellenére begyalogol, megmondani ha megbántott. Ez a felismerés sokat segített. Valahogy ettől erősebbnek érzem magam, hiszen ha van merszem elmondani valakinek hogy mi esett rosszul, máris nem homokba dugom a fejem és magam emésztem. Ezt nem hatalmas beszélgetéseknek kell elképzelni. Például munkahelyen megy a poénkodás, és én is kapok egy erősebbet, akkor megmondom hogy ez bunkósság volt. Nevetek én is, egy részt zavaromban másrészt így nincs is akkor fenék kerítve a dolognak, de a másik veheti a lapot. Volt hogy ez nem segít, akkor pedig megmondtam a másiknak hogy hagyjon békén, elegem van a hülyeségéből. Nálam az is baj, hogy az erősebb poénokon ugyanúgy nevetek kifelé és nem mutatom hogy mennyire fáj. A másik fél pedig azt hiszi hogy sokkal erősebb vagyok, mint valójában, hiszen másoknak a dupla annyi se kottyan meg.

A túlzott félénkség mögött a legtöbb esetben valamilyen traumát lehet felfedezni. Ebben nem szükséges belenyugodni, terápiával feloldható.

Nekem volt olyan páciensem (Chilében élek), aki sikeres menedzser volt, és egyszer csak lámpalázas lett, és elkezdte utálni az embereket. Korábban gond nélkül tartott prezentációkat, és ez megszűnt, valósággal rettegett, hogy elő kell adnia.

Két terápiás ülés után kiderült, hogy a 2010-es nagy földrengés után volt egy cunamiriadó. Hegynek fel menekült, és annyian voltak, hogy elkezdte gyűlölni a sokaságot, hiszen az életéért futott. Kiderült, hogy emiatt van averziója a népes hallgatósággal szemben. EFT-vel feloldottuk az akkor rögzült indulatokat, és teljesen rendbejött.

alapjában én is zárk. v'ok ,

DE

( mindig van 1 DE ;)

vannak annyira nyitott emberek a környezetemben pl.: a munkahelyemen, h. egyszerűen "áttörnek " a falaimon, nem hagyják magukat elutasítani, bevonnak a beszélgetésbe, kedvesek, mulattatnak és megnyílok

na, nem sok ilyen ember van, de van...

amúgy elfogadtam, h. ilyen vagyok (a családom is így xeret) és úgy érzem

a párom családja is elfogad ilyennek, így is kedvelnek és az a lényeg, h. a szeretteim ne

kifogásolják ezt a tulajdonságomat!

:)

Akkor már jó úton vagy a megoldás felé. :) Szerezz önbizalmat!

Csak azt nem tudom, hogyan kell, mert nekem mindig is tonnányi volt. :D Ez azonban nem segített a „társadalmi életben”, s szerintem részletesen leírtam, hogy miért.

Nekem már régestelen-régen nem probléma, hogy nem tudok klikkekbe beférkőzni. Szerintem ők sokkal többet veszítenek nélkülem, mint fordítva. :) (Na, ennyit az önbizalmamról. :D)

Én is szeretek egyedül lenni.

Engem az zavar hogy tarsasagban nagyon hosszú idő után tudok csak feloldodni.

Ezen szeretnék változtatni, mert zavar.

Mindig zárkózott voltam, édesanyámon kivül soha senkit nem avattam be a titkaimba. Ahogy mondják, nekem 1 ember társaság, 2 ember tömeg.

Ennek ellenére többnyire volt olyan időszakom, amikor 1-2 emberrel jól éreztem magam, és én sem érzem magam, rossz embernek.Igaza van SDittinek, inkább legyen vki zárkózott, mint fűvel fával haverkodó, bizalmaskodó, levakarhatatlan.

Ja, és szeretek is egyedül lenni, nem hiszem hogy kóros lenne, szerintem elég sokan vagyunk így.

Hú, bocsánat a kisregényekért, most látom, milyen hosszú lett. De tényleg a jószándék vezérelt.

Egyébként - direkt írom külön hozzászólásban, nem akarom senkire ráerőltetni a meggyőződésemet -, aki hisz Istenben, annak külön erőt és tartást adhat az a gondolat, hogy az Isten azért teremtett meg, mert mikor elgondolt, ennyire értékesnek talált, és ennyi fantáziát látott bennem, hogy érdemesnek talált megteremteni. És azóta is szeret és értékesnek tart, és ő aztán igazán tisztán lát engem, nem befolyásolja a többi ember véleménye. Szóval, aki hisz Benne, gondoljon erre, különösen amikor nagyon rosszul érzi magát a bőrében.

Kriszina, ismerős az érzés... Bár valamennyire túlvagyok rajta, néha előjön, de nagyon sokáig lebénított ez az érzés, még felnőtt koromban is. Nekem volt előzménye, az iskolában utált a tanító, és még biztatta is a gyerekeket, hogy nevessenek ki. Pedig csöndes, légynek sem ártó, és emiatt olyan megfélemlített gyerek voltam, hogy semmi oka nem lehetett volna, hogy belém kössön. Kivéve, hogy harcos ateista volt, és azért utált minket, mert mi vallásosak vagyunk. Sajnos nem én vagyok az egyetlen, aki ezt annak idején megszenvedte, de mindentől függetlenül, milyen pedagógus az, aki arra biztatja a gyerekeket, hogy nevessék ki a társukat? Na, szóval ez olyan szinten megmaradt, hogy a pedagógusi pályámat is elkaszálta, pedig azért akartam az lenni, hogy a hozzám hasonló szerencsétlen gyerekeken segítsek. Erre, mikor körbevettek a tanítványaim, rámjött a pánik, hogy kigúnyolnak, kinevetnek. Igaz, most már nem lenne ilyen érzésem, de akkor, a húszas éveim elején még nagyon közel volt ez az élmény, és a tanítványaim is csak 10-12 évvel voltak fiatalabbak nálam.

Na, kicsit eltértem. Arra akartam kilyukadni, hogy nagyon meglepődtem, mikor rájöttem, mennyien érzik hasonlóan magukat társaságban, mint én, mennyire sokan félnek, hogy furcsának vagy hülyének nézik őket, nem fogadják el, gúnyolódnak rajta a háta mögött... És bizony sokan vannak így, még a látszólag nagy önbizalommal bíró nagydumások között is akad ilyen. A tolerancia címszóval ellátott hülyeségektől égnek áll a hajam, de van egy-két szlogen, ami tényleg nagyon jó. Pl. a "mindenki más" című. Ha attól félek, hogy annyira más vagyok, hogy nem fogadnak el, akkor érdemes arra gondolni - én sokat szoktam -, hogy tényleg mindenki más valamiben, nem csak én. És miért ne lennék éppolyan értékes, mint más is, még akkor is, ha azt a többiek nem ismerik el? Tudok olyat, amit ők nem - nem csak ők tudnak olyat, amit én nem. És ha magadban megvan az, hogy becsülöd és értékeled magadat, akkor az kifelé is meg fog nyilvánulni. Akkor mások is jobban fognak becsülni. És ha valaki kinevet - lelke rajta, magát minősíti. Ha piros ruhában vagy és mindenki elkezdi bizonygatni, hogy márpedig az sárga, attól még nem lesz sárga a ruhád. Ugyanígy ha valaki gúnyosan mosolyog rajtad, vagy nem vagy neki szimpatikus, attól nem leszel értéktelen.

Különben meg olyan nincs, hogy senkinek nem vagy szimpatikus, meg kell találni azt az embert, és el is kell hinni neki, ha látod rajta annak a jelét, hogy szimpatikus vagy neki. Mert sokszor ezt elhinni is nehéz annak, akinek nincs önbizalma. És ha olyan társaságban vagy, hogy tényleg abszolút senkinek nem vagy szimpatikus, akkor az azt jelenti, hogy ez egy annyira más értékrenddel bíró társaság, hogy nincs keresnivalód köztük, meg kell találnod a neked megfelelőt. Nem azt jelenti, hogy te nem vagy értékes.

Különben megnyugtatlak, sokkal kevesebbszer foglalkoznak komolyabban azzal valaki háta mögött, hogy jaj, de ciki az illető, az emberek jobban szeretnek saját magukról beszélni :) És ha meg is említenek valakit, csak felületesen foglalkoznak vele.

"mit akarok pont én tőlük" - ez is milyen ismerős... Miért ne akarhatnál pont te tőlük valamit? És ha két másik ember beszélget, miért akarnak pont ők egymástól valamit? Ugyanolyan ember vagy, mint ők. És lefogadom, hogy ha elgondolkoznál, biztos tudnál olyan értéket mondani, ami neked megvan, nekik meg nincs. Az ilyenekkel gazdagítjuk egymást.

Bocs, nem kioktatni akartalak, és amit leírtam, annak a jó részét nyilván te is tudod. De nem rossz néha mástól is hallani/olvasni megerősítésképpen. Én is annyit kínlódtam emiatt, ezért írom le, hátha másnak is segíthetek vele.

Akkor végülis ahhoz tértél vissza, aki igazán vagy. Egyébként én még most is sokszor jobban szeretem, ha csak vannak, beszélgetnek körülöttem az emberek, én meg csak jelen vagyok és figyelem őket, de közben tudom, hogy ha akarnék, bármikor becsatlakozhatnék, és esetleg csatlakozom is pár szó erejéig, aztán újra vissza a figyelő állásba... Szerintem nagyon komolyan meg kell vizsgálni magunkat, mi az, ami valóban jó nekünk, és mi az, amire csak szeretetvágyból vágyunk. Pl. sokáig én voltam az az iskolában, akit senki nem vett észre, nem emlékeztek, ott voltam-e valamelyik programon - nagyon pocsék érzés volt. Mindig arra vágytam, hogy egyszer én is ott legyek a menők között, aki körül a társalgás és az érdeklődés forog, és számítson, ott vagyok-e valahol. Aztán egyszer-kétszer megvalósult - nagyon élveztem, aztán, mikor kipottyantam belőle, rájöttem, hogy olyan igazán nem is érzem jól magam az élbolyban, mert azok a nagymenők általában nem figyelnek oda a másikra, mert nem is tudják elképzelni, hogy valaki bizonytalanul meg rosszul érzi magát egy jókedvű társaságban. És ha valami olyan történt, hogy én se éreztem jól magam, már nem értették, és furán néztek rám. Rájöttem, hogy jobb nekem a "tömeg" között, olyanokkal, akik olyanok, mint én, vagy még kevésbé tudják feltalálni magukat, és próbáltam segíteni nekik: odamentem ahhoz, akivel senki nem beszélgetett, elmagyaráztam olyan dolgot, ami apróság, de sokat segített neki beilleszkedni újként a csapatba, stb. És ekkor kezdtem igazán jól érezni magam, mikor megértettem, hogy nem oda kell kapaszkodnom, ahova nem vagyok való, hanem ott kell kihoznom magamból mindent, ahova tartozom, magam és mások örömére. Csak így leszek igazán elégedett és boldog.

Az azért változott, hogy most már olyanok között vagyok, akiknek számítok, mint személy, nem csak egy vagyok a sok közül, ez tényleg nagyon rosdsz volt annak idején. De mikor napokig meg sem mukkantam gyerekkoromban, tulajdonképpen érthető volt, hogy nem vettek észre. Most meg teszek arról, hogy észrevegyenek :) Sokszor különben elég, ha az ember legalább megközelítőleg olyan közeget keres, ahol nagyjából hasonló gondolkodásúak az emberek, és máris könnyebb kapcsolatot teremteni.

Igen, ha sokkal jobban belegondolok már ez valóban sokkal regebbre visszavezethető, tulajdonképpen kisiskolaskent is ilyen voltam. Jobban szerettem csak figyelni masokat, masok társasági életet, sem mint becsatlakozni vagy reszt venni benne.

Mivel ettől eltekintve kedves, okos es szep kislanyka voltam mindig voltak ilyen menobb barátnőim akik "felkaroltak" és tarsasagukban magabiztosnak éreztem magam.

Ezeket a kapcsolatokat en később megszakitottam különböző hülyeségeim miatt.

Ha akar a tegnapi napomat veszem figyelembe akkor mondhatom hogy a zárkózottsagom oka az önbizalom hiany.

Rossz volt olvasni hogy neked nem oldódott meg a problémád.

Remélem sikerülni fog ha szeretned.

Sajnos én is így gondolkoztam hogy errol meg arról felesleges beszélni, de hát ahogy itt is írták a többiek a társas kapcsolatok erről szólnak.

En valtoztatok magamom!

Huszonéves koromban rengeteg jártam társaságba, igazi komoly barát/nő nélkül is.

Egy idő után kezdtem úgy érezni, hogy nem tudok beilleszkedni közéjük; lehetne ragozni az okokat, de nem érdemes. Lényeg, hogy nem lettek olyan bajaim, mint neked, simán elviseltem, hogy nem érzem jól magamat.

Aztán jött a család, elmaradtak a bulik.

Felnőttek a gyerekek, maradt a munkahelyi közösség, amiben szigorúan csak a munka szintjén óhajtok részt venni. Azért, mert már az elején rájöttem, hogy klikkek vannak, s egyikbe se tudtam beférkőzni, mert soha nem voltam se talpnyaló, se smúzoló, sem első kézből jólértesült. Az ilyenekre nincs szükségük a klikkeknek.

Nélkülözik is a társaságomat vastagon. :D Nekem meg egyáltalán nem hiányoznak.

Egyenként minden emberrel megtalálom a hangot. Amikor nem fújja nekik senki a passzátszelet. :D

Én úgy gondolom, hogy bár magad a 3 gimis barátnőiddel való kapcsolatod megromlását jelölted meg a problémád elejének, szerintem időben még korábbra kellene menned, miközben magad vizsgálod. A kérdéseket, miket felteszek, nem ide kell megválaszolnod, csak magadnak. Milyen édesanyáddal, édesapáddal, esetleg a testvéreiddel a kapcsolatod? Mennyire nyílt, tudtál korábban a benned lévő vívódásokról beszélni? Ha már nem velük élsz, a pároddal meg tudod ezt a problémádat beszélni? Esetleg a szűkebb / tágabb családodban volt olyan, akiről tudsz, h. hasonló szorongásos, társas kapcsolati problémával küzdött?

Van egy nagyon jó, gyakorlati könyv, ami segít feltárni a gyerekkorunkban a családunkban elsajátított magatartás- és kapcsolati minták hibáit. Címe: Családfánk titkai. Azért ajánlom, mert gyakorlott terapeuták írták és segít önmagad megismerésében. Ha érdekel, szívesen küldök belőle részletet e-mailben.

Szívesen :) Én meg köszönöm a megerősítést! Mert azért önbizalombajnok most sem vagyok, jólesik a megerősítés, hogy más is így gondolja.

Egyébként nem mindegy, mit értünk zárkózottságon, mert nem biztos, hogy mindenki ugyanazt. Pl. szerintem az a zárkózott, aki nem mindenáron akar mindig valakivel beszélgetni, sokszor csendben, hallgatva is jól érzi magát, nem olyan könnyen mondja el a mélyebb dolgokról a gondolatait, és önmagáról se beszél könnyen, csak kevés embernek. Ezt a zárkózottságot nem tartom olyan dolognak, amitől meg kell szabadulni, sőt, ez érték. Csak persze nem szabad túlságosan visszavonulni és mindent magunkba zárni. Arról jutott ez eszembe, hogy azt írod, hogy "Én még nem váltam totál nyitottá a zárkózottból, de rajta vagyok". Szóval valószínűleg ugyanazt gondoljuk mindketten, csak más-más dolgokra használtuk a "zárkózottság" kifejezést. Gondolom, te inkább a magunkba zárkózásra gondoltál, ugye?