Volt már valamilyen halálközeli élményed? (beszélgetés)

Igen. Még gimnazista koromban. Egyik este nevetgélve telt az este a kollégiumban, mígnem elérkezett a villanyoltás ideje. Akkor mondtam a többieknek, hogy én olyan rosszul vagyok, hogy nem tudok elmenni az én ágyamig. Szerencsére össze volt tolva azzal, amin éppen ültem. Eldőltem és átgurultam a saját helyemre. Ez is nagy fáradtságot okozott, azonnal elaludtam. Azt álmondtam, hogy egy láthatatlan létrán kapaszkodom felfelé. Már majdnem elértem a tetejét, amikor megláttam, hogy ott római számmal ki van írva egy ötös (V.). Közben olyan feketeség vett körül, hogy olyat még az életben nem láttam és tapasztaltam. Körülöttem ismerőseim lelkét éreztem, szavak nélkül beszéltem hozzám és követtek a létra mellett felfelé. Szinte ők vezettek, hívtak fel. Valami nagyon kellemes zenét is hallottam, de hangszert nem tudtam felismerni benne. A létra tetején, a római szám mögött egy vakító fehér foltot pillantottam meg és akkor éreztem egy hatalmas megkönnyebülést. Azt éreztem, hogy most már "otthon" vagyok és semmi rossz nem érhet. Ekkor ébredtem fel. A két barátnőm, akik - utólag mondva - szerencsére késő estig kint voltak tanulni, mellettem álltak, a többiek egy kicsit hátrább, de mindenki fenn volt és égett a villany. Állítólag az volt az első mondatom, hogy "Gyerekek, én meghaltam." Akkor mesélték el, hogy én hörögtem, mint aki haldoklik. Alig mertek felébreszteni, úgy megijedtek. És közben kapszkodtam valahova felfelé, mint aki létrát mászik. Elmeséltem az "álmom" otthon a szüleimnek és a testvéremnek is. Kb. két hét telt el, amikor a tesóm rohan be a szobámba, hogy most volt a tévében Elvis Presley-ről egy film. Valaki azt állította, hogy beszélget vele a halála után és Elvis azt mondta neki, hogy az ötödik dimenzióban van. Elég érdekes!

Azóta nem félek a haláltól, csak a módjától. Mindenkinek el kell egyszer menni. Jó lenne, ha ez gyors és fájdalommentes lehetne. Utána csak csupa szép és jó vár ránk.

Sziasztok!

Még most is megvisel amit tegnap mondott az ismerősőm..Egy pillanat alatt elájult...Láttam hogy eszméletlen....Mentőt hívtak...bevitték a kórházba....Ma felhívtam.

Ezt mondta: Nagyon megijedt,szúrt a mellkasa, elájult, és vakító fehér fényt látott.

A másik ismerősőmmel nagyon aggódtunk miatta, szegény még sírt is mellettem...Azt mondta hogy olvasott cikket erről a fehér fényről és állítólag ez a halálból való visszajövetelel volt. Úristen akkor lehet hogy nem sok kellett hogy meghaljon?

Hozzáteszem amikor elájult az ismerősőm, valami megmagyarázhatatlan ok miatt úgy éreztem hogy lehet hogy meg fog halni...hogy nem fog visszatérni, kissé el is pityeredtem...Aztán felhívtam még aznap az apját és kiderült hogy csak a kórházban tért magához.

Volt

Majdnem megfulladtam.

Nem volt alagút, de 1 nagy fehérséget láttam, és 1 régi ismerősöm, aki igazából 13 évesen az első nagy szerelmem is volt,(autóbalesetben meghalt ha jól emlékszem 96-ban) odajött hozzám, megfogta a kezem, és azt mondta elvisz 1 csodálatos helyre, és elindultunk a fehérség felé.

Egyszercsak megálltam, elmondtam neki, hogy nekem van 1 kisfiam, akit fel kell nevelnem. Ő megértette, én elengedtem a kezét, és meg nem lehet mérni mekkora sebességgel zuhantam vissza a testembe, majd levegő után kapkodva ijedtem fel..

Egyetértek veled. Nekem volt "igazi" halálközeli élményem, mégpedig egy olyan időszakban, amikor piszkosul szenvedtem, és jó lett volna ha vége az egésznek.

Az élmény olyan megnyugtató, gyönyörű és szeretettelteli volt, hogy új reményt és életkedvet kaptam tőle. Mintha újjászülettem volna akkor. Máig örülök hogy nem haltam meg.

Igen. Egyszer egy karambol miatt. Bár nem gondoltam rá, hogy meghalok, amikor láttam, hogy neki fog csapódni az autóm a teherautónak. "Hát most miért???" Ez volt a gondolatom. Hál' Istennek túl nagy bajom nem lett. Zúzódás, agyrázkódás...

Aztán meg azért, mert elnézték a vakbélgyulladásomat (vírusnak és petefészek-cisztának), és napokig éltem iszonyú kínok között perforált vakbéllel, s a csodával határos módon megmaradtam. Nem "klasszikus" halálközeli élményem volt ekkor sem, inkább csak az, hogy a saját ravatalomon fekszem, és már minden nyugodt és tiszta. (Egyáltalán nem félek a haláltól. De azért még itt szeretnék maradni, mert van még dolgom. :)

Sziasztok! Én nem tudok úszni (csak úgy, ha leér a lábam, de az ugye nem igazi:), s gimiben a barátnőm mondta, hogy ő majd most megtanít, mikor egyszer elmentünk osztályostól a strandra.

A medence közepére beúszott, s mondta, hogy tempózzak oda hozzá. Én hülye, meg is tettem, nem gondolva arra, hogy ott már mély a víz. Hát, gondolhatjátok, mikor ráeszméltem, hogy nem ér le a lábam.... tényleg elkezdtem süllyedni, csapkodni magam körül. Persze a barátnőm próbált kimenteni, de én tisztára úgy viselkedtem, mint egy valamirevaló fulladó, mert mindenébe kapaszkodtam, így a végén már őt is húztam lefele. Persze senki nem volt a közelben.

Volt egy pillanat, amikor annyira lemerültem, hogy hirtelen egy fehér-arany színű "folyóson" találtam magam, amit nagyon kellemesnek írnék le és hivogatónak. Na, abban a percben lepergett előttem az életem, méghozzá, képkockákban, mint a diafilmeken van, úgy. Ennyi év távlatából azt mondanám, hogy nagyon érdekes jelenség volt.

Aztán hirtelen, mintha visszalökött volna valami, megint a medencében "ébredtem fel", továbbra is fulladozva, s valaki húzott kifele. Egy fiu osztálytársunk tempózott felénk, azt hitte, hogy birkózunk, így csak pár másodperc múlva avatkozott közbe, de utána kihúzott a partra. Ezúton is köszönöm neki! Meghatározó élmény volt.

14 éve vezetek minden éjjel,hát most mit mondjak?

volt pár fura helyzet,bár az lehet,hogy az nem az volt

A harmadik szülésem után magamra hagyatva lett egy olyan intenzív atoniás vérzésem,( ellazult a méhem és ömlött a vér belőle) hogy mire észrevették, már nem volt vérnyomásom és tudatom.

Alagutat meg fényt meg ilyeneket nem láttam, csak annyit éreztem hogy nagyon jó és kellemes közegben lebegek súlytalanul, illetve olyan volt mintha valaki ringatott volna, szóval abszolút kellemes és megnyugvást jelentő élmény.

Bár visszahoztak, a haláltól azóta nem hogy nem félek, de még intenzívebben vágyom "odaátra", mint előtte. És hálás vagyok a sorsnak, hogy ezt megtapasztalhattam, mert előtte rettegtem a halálnak még a gondolatától is.

Köszi, legalább jót mosolyogtam a történeten...:)

Te is elmehetnél ilyen "gurunak"...:)

Sajnálom, hogy ilyen rossz hangulatban vagy. Egyszer láttam egy hülye amerikai filmet, egy vígjáték volt, Eddie Murphyvel, ha jól emlékszem a címére Szentfazék. Volt benne egy jelenet, amire azóta is emlékszem. A pasi egy szélhámos gurut alakít, akit felkapnak a hollywoodi körökben, divat lesz őt meghívni partikra, ahol olcsó bölcsességekkel szórakoztatja a társaságot. Az egyik partin egy igazi esettel kerül szembe, egy pasas nem mer repülőre ülni, és mindenki tőle várja, hogy meggyógyítsa. Szuggerálja a pasast, képzelje el, hogy felszáll a repülőre, szép idő van, nem történik semmi... aztán felemelkednek, alattuk a felhők, gyönyörű az idő, semmi baj nincs... most hirtelen érzi, hogy a szél megbillenti a gépet, rázkódik a repülő - itt az ember azt gondolja, hogy úgy fogja folytatni, hogy de lám semmi nem történik, szóval nincs mitől félni. De hirtelen ötlettel nem ezt mondja, hanem hogy...a gép egyre jobban rázkódik, a stewardessek mosolyogva nyugtatják az utasokat, hogy csak egy kis turbulencia, de hirtelen zuhanni kezdenek és a gép végül becsapódik, mindenki meghal... de most érzi, hogy a halálban semmi félelmetes nincs. - A pasi magához tér, és elmúlt a félelme a repüléstől.

Bocs a témába nem illő hozzászólásért, de hátha segít neked a történet - miért ne szabadulhatnál meg a félelmeidtől, a szorongásodtól és örülhetnél az életnek amíg lehet, ha már egyszer úgyis lemondtál róla?

Nem egypetéjű ikrek. Lackó külsőleg az anyukájára hasonlít, Bence az apukájára. Belsőleg azonban pont fordítva van. Mégis, Bencére mondjuk azt, hogy a "mi fajtánk". Apukája szerint rám hasonlít...:) Lackó bújósabb, kedvesebb, Bence sértődős, de jószívű. Lackó 1 perccel idősebb, nagyobb súllyal (30 dkg) született, de Bence is 3003 gramm volt, alkatilag kisebb. Most Bence már fél fejjel magasabb Lackónál... Ámbár, amikor ez az álmom volt, még kicsik voltak, olyan totyisok.

Mindenesetre nagyon sokat gondolok erre az álmomra, vagy minek nevezzem. Azóta többször voltam altatva, de mindig ott volt a fohász: - Istenem, csak most ne ébredjek fel.

Hülyének találhattok, lehet, hogy az is vagyok - ki nem az? - de a betegségeimből adódó lelki problémáimon nem kerekedik felül semmi. Hogy család, hogy unokák... Semmi. Várom, hogy leteljen az életem.