Volt egy nimfapapagájom (2. rész)

Volt, aki azt mondta, hogy ha párja van, a nimfapapagáj nem fog megtanulni beszélni, mert jellemzően csak az egyedül élő hím nimfapapagájok tanulnak meg beszélni. Mivel azt sem tudtam a hozzánk berepült madárról, hogy hány éves, mert nem árulta el nekem, és jó lett volna az is, ha megtanul beszélni, ezért nem vettem neki papagájlányt. Majd mi foglalkozunk vele.

Kevesen tudják, hogy a nimfapapagáj (latin nevén: Nymphicus hollandicus) a messzi Ausztráliából származik és akár 20-25 évig is eléldegélhet ideális körülmények között. Hát nálunk ideálisak voltak a körülmények, mivel mindent megadtunk neki, hiszen ő volt a család legkisebb tagja, ám a legnagyobb kedvence.

Aki nem tartott házi állatot, pláne papagájt, az nem tudja, hogy mennyi munkát, törődést és odafigyelést igényel egy ilyen kismadár. Nálunk alap volt, hogy naponta többször is egy régebbi fém teaszűrővel átszitáltuk alatta a homokot, mert a kismadarak nem szobatiszták és nem is lehet őket megtanítani rá. Ahol éppen rájuk jön, odapiszkítanak. Még akkor is, ha az ujjadon, vagy éppen a válladon ücsörögnek.

A másik amire oda kell figyelni az éles csőrű papagájoknál, hogy mindent megrágnak, ami éppen nem kerüli el a figyelmüket. Mivel a mi kis kedvencünk bármikor kijárhatott a kénye kedve szerint, ezért szinte az egész ház egy nagy kalitka volt a számára.

Persze minden ajtón és ablakon szúnyogháló volt, így még csak véletlenül sem tudott volna megszökni. De mivel a nap minden percében azért nem tudtunk rá odafigyelni, meg is rágta az éles csőrével az újságok, asztali naptárak, konyhai viaszos vászon asztalterítők széleit, mert minden érdekelte. Nagyon kíváncsi kismadár volt.

Egyszer főzés közben a konyhaasztalon lévő kalitkából hátulról a vállamra szállt, mert annyira izgatta, hogy mit csinálok ott neki háttal állva és nem vele foglalkozva. Éppen a kedvenc pacalpörköltemet főztem és mire felfigyeltem rá, már ugrott is bele a vállamról a pacalba, pont a közepébe. Persze azonnal kikaptam onnan és a kis lábait a mosogató hideg vízcsapja alatt azonnal lehűtöttem. Végül is nem lett semmi baja, de azért elég erősen visítozott a pacalomban. :) Utána még a pacalpörkölt tejéről is lemertem egy fél centit, hogy kidobjam, de a nagy részét annak is megettük. Hát, ennyire kis kíváncsi madárka volt az én Picurkám. Persze azért tanult az esetből, mert soha többet nem repült a vállamra főzés közben.

Aztán később a nagyvárosból vidékre költöztünk, ahol egy még nagyobb házban, hasonlóan jó körülmények között, ám sokkal nagyobb füves kertben élhetett velünk. Tavasztól őszig nappal a körben nyitott, ám felülről fedett teraszra tettük ki a kalitkát, aminek a fél tetején volt egy árnyékoló, hogy mindig tudjon árnyékot találni, ha éppen melege volt. Persze olyankor a kalitka ajtaját csipesszel biztosítottuk. Délután már árnyék volt az udvaron és akkor le szoktuk tenni a kalitkát a fűbe úgy, hogy előtte levettük a műanyag alját és akkor a kismadár le tudott menni a fűbe is bóklászni, füvet és lóherét csipegetni.

Nagyon jó sora volt, mert a kertünkben termő legelső zöldborsót, spenótot, répát, salátát, epret, málnát mindig ő kapta legelsőként és csak napokkal utána jutott a családnak, amikor már több termett belőlük. Persze a magokon kívül mást is megevett, a hús kivételével. Kedvence volt a zöldborsó, a fejessaláta, és az eper. De bármit is evett, az étlap még a falon is látszott, mert előszeretettel a fejét rázogatva szokta a csőre szélére ragadt ételmaradékot lerázni. :)

Naponta többször adtunk neki friss vizet, amiből nagyokat szokott inni. A tükre előtt sokat szokott széttárt szárnyakkal hajolgatni fel és le, közben jobbra-balra is lépegetett, táncikált. Tetszett neki az a másik madár, aki ugyanúgy hajolgatott, mint ő. A kis csengőjét is szerette, igaz néha jól el is gyepálta, ha mérges volt. De a legtöbbet a kalitkaajtóban szokott üldögélni és onnan nézte, hogy ki mit csinál körülötte.

Egyszer sajnos kicsit ráléptem a jobb lábára, mert éppen a szőnyegpadlón tartózkodott és meg se mukkant, amikor felé mentem. Így sajnos megtörtént a baj, mert eltört a kis lába, amit a röntgen mutatott csak ki, mert nem látszott, csak duzzadt volt. Persze azonnal vittem a városba az állatorvoshoz, aki pici gyufaszálakkal rögzítette a kis lábát, ami nemsokára meg is gyógyult rendesen.

Az egyik télen aztán már feltűnően sokat aludt nappal is szegénykém, amit azonnal észrevettem. Végelgyengülésben a kezeim között aludt el örökre. Nagyon megsirattuk, mert kb. 14 évig élt köztünk. Igazi családtagunk volt. A kertben hátul lett eltemetve. Kis keresztet is állítottunk neki.

Azóta már biztos boldogan vannak ők a nagymamával együtt ott fent, aki már régebben elment közülünk.