Valamikor 1957-ben (beszélgetés)

III.

Mint írtam nem tudom a szüleim, hogyan ismerkedtek meg, pedig kérdeztem apukámat, amikor már a hetvenet is betöltötte, de annyit mondott csak, hogy megmentette.

Egymással szemben ültünk, este volt, egy asztal választott el egymástól, de amikor visszakérdeztem kitől, mitől mentette meg, már betonfal került közénk, azt mondta sajnálja, hogy belekezdett, majd máskor. Az a máskor sosem jött el.

Annyit tudok, hogy anyukám már az esküvőnapján visszaszeretett volna táncolni az egésztől, de az anyja azt mondta, ilyen szégyent nem hozhat rájuk. Az biztos, nem én voltam már útban.

Eleredt az orra, összevérezte a menyasszonyi ruháját, kimosták. Még az évszakot sem tudom, mikor lehetett az esküvőjük, sosem ünnepelték.

Azt tudom, az apai nagyszüleimnél laktak rövid ideig.

Majd abban a házban éltek, ahova a háború alatt menekültek. Ez egy 12 ezres kisváros most, akkor nagyközség volt. Aránylag jó volt az ellátása, kórházzal is rendelkeztek.

Ideszülettem én 1958 nyarán. Anyukám akart-e ezt sem fogom megtudni sosem, de én úgy éltem meg az életem, hogy biztos sosem szeretett.

Már újszülöttként, belevágott az ágyba többször, egyszer állítólag le is ejtett a földre. Gondolom komoly gondok lehettek a pszichéjével, ezért írtam le, hogy gyerekként mit élt át, talán az volt mindennek az oka.

Lehet rossz, sírós baba voltam, nem tudom, erről sem beszéltek sosem. Azt tudom apukám zenélt nekem, vagy énekelt, hogy elaltasson este.

Nem szoptam, nem ettem meg az anyatejet, most leírva futott át az agyamon, talán a feszültséget éreztem, és azért nem fogadtam el még az életet adó tejet sem.

Rettenetesen apás voltam, állítólag ha ment dolgozni, üvöltöttem utána. Rövid ideig dolgozott helyben, majd Budapestre járt dolgozni, napközben nem igen láthattam. Apai nagyszüleim nagyon aggódtak értem, főleg akkor, amikor egyszer sírtam apukám után, és valami kacsaúsztatóban landoltan, mérgében odavágott bele anyukám. Érdekes ezekre nem emlékszem, de arra igen, hogy nyolc hónaposan nagyon beteg lettem, magára a betegségre sem emlékszem, hanem arra, ahogy vittek vonattal és néztem a vonat mellett elsuhanó lámpákat. Emlékszem, hogy a kórházban egy ablak alatt volt a kiságy, amibe tettek és én rettenetesen féltem, nem tudom mitől, de jeges félelem járt át.

Ennyi az emlékem. És ezen a betegségen elgondolkodva, mindig arra gondolok, hogy valamennyire csak szerethetett anyukám, mert ő harcolt értem az orvosokkal, ő látta, érezte, hogy nagyobb a baj, ahogy azt az én gyerekorvosom gondolta. Ő vitt még két orvoshoz. És igen nagyon nagy volt a gond, a kisagyamra húzódott a fülemről a genny, amit meg kellett műteni.

Addig rólam nem volt egy fotó sem. Az első fotó, akkor készült, amikor kihoztak a kórházból. Egy kislányról, aki egy mosoly nélkül néz a "kamerába" mindegyik képen. Aztán már lettek fotók, de az a kislány egyiken sem mosolygott, nagyra nyitott, csodálkozó szemekkel nézett csak.

[link]

A szülők nem avatják be a gondjaikba a gyereket, ha meg mégis, a gyerek akkorsem érti, csak évtizedek után

Apám az 1700as évekre vezette vissza az őseit Pinkaföldere

anyám nemeskéri Kis volt, de az életükröl semmit nem tudtam, fiatalon nem is érdekelt

Ha nem is itt, de gyermekeidnek irjál le mindent. Eljön majd az az idő amikor megértik a mondandót

Annyit mondhatok, h nagy az érdeklődés történeted iránt.

26 hozzászólás, de ott fent 20-an jelöltük be h érdekel amit írsz.

Ezek szerint te azon igen kevés emberek közé tartozol, akik képesek reálisan látni, megítélni a saját terhüket és a másik emberét.

A legtöbb ember csak panaszkodik sanyarú sorsa miatt, mintha az övé lenne a világon a legnehezebb.

Örülj neki, hogy nem tartozol közéjük.

Egyetértek! Tudnia kell az utódoknak, hogy "honnét jöttek". Ismerni kell a gyökereket, hogy végig tudják vezetni, a saját életük milyensége, minősége alapján meddig jutottak.

Talán valamikor majd ebből is lehet(ne) egy u.n. családfát rajzolni. A lóvontatta ekétől a mai ...-ig.

Írd tovább, ne törődj senkivel

Naplókat nem szoktak tömegével olvasni

Már nem izgat, tudom mindig van 1-2 ember, aki beleköt dolgokba, ha van sapkám azért, ha nincs, akkor meg azért.

Ha zavar valakit, messziről elkerüli, nem bestseller ez, nagyon nem.

Valószínű, minden család életében ott van a történelem.

Sokat kell mesélni a felmenők életéről a gyerekeinknek, unokáinknak a családi emlékekről !

Jó lenne leírni, amire a szülők, nagyszülők, rokonok elbeszéléseiből emlékszünk, és a saját életünkből is a fontosabb, érdekesebb, tanulságosabb dolgokat, hogy megmaradjon a családi emlékezetben.

II.

Apukám mesélte, hogy amikor jöttek az oroszok, akkor a két lánytestvérét a kemencébe bújtatták el mindig, hogyan azt nem tudom, gondolom nem csupán bemásztak, hiszen valószínű, benéztek oda is élelmiszer után kutatva a katonák. Akkor nem tudom megkérdeztem-e a részleteket, amikor beszéltek róla, de nem kaptam rá választ, vagy tudtam a gyereknek nem igazán illik bizonyos témákban érdeklődni, így bölcsen hallgattam. Valószínű utóbbi lehetett, mert mindig érdekelt minden mi, miért, hogyan történt.

Gyerekként cudar élete lehetett apukámnak, szegénységben éltek, mezítláb őrizte a két tehenüket a legelőn. Mesélte, örült amikor pisilt, vagy kakilt a tehén, mert abban ácsorgott, melegítette a lábait, amíg ki nem hűlt a végtermék. Mondta rettegett, amikor a bombázók a feje felett repültek el. Rengeteget segített a földeken is, nagyapám lovasekével szántott, apukám vezette a lovat. Szeretem nézni a régi filmeket, mert valahol a nagyszüleim élete felvillan a jelenetekben, ahogy én azt anno elképzeltem.

Nagymamám, nagyon felvilágosult asszonya volt a korának. Azt mondta a fiának, tanuljon meg főzni, varrni, mosni, vasalni, mert nem tudhatja milyen feleséget szán neki a sors.

Mindenben remekelt is a fia. Még hímezni is tudott.

Anyai nagyszüleimről nem sokat tudok, nagyapám akkor hunyt el, amikor várandós volt velem az édesanyám.

Annyit tudok nagypapámról, hogy ő szerette anyukámat, és ő ezért nagyon ragaszkodott hozzá. Amikor a temetése volt, utána akart ugrani a sírgödörbe, nyolc hónapos várandósan velem, önkívületi állapotba került. Csoda, hogy nem vagyok százas?..oké ezt nem mondta senki rólam, de majd kiderül, az élet a lelkem cafrangokra tépázta.

Anyai nagymamámról csak egy emlékem van, az villan be mindig. Beteg volt már, beléptem a szobájába és az ágyához hívott. Adott egy babasapkát, ami nagyon tetszett nekem, és tetszett a fonott fotel, ami az ágya mellett volt, szép huzat takarta, fehér alapon, apró rózsaszín nefelejcs nagyságú virágok. Két éves voltam, nem akarták elhinni, hogy emlékszem, de amikor elmondtam mi és hol volt, akkor rácsodálkoztak, hogy tényleg. Van korábbi emlékem is, majd azt később írom le.

Következő emlék nagymamámról, illetve már nem is róla, csak hozzákapcsolódóan, a ravatalozásáról. Akkoriban még háznál ravataloztak, és arra emlékszem az ajtón fekete függöny volt, keskeny fehér csíkkal, két oldalról fogta körbe a bejárati ajtót, talán fent is volt bordűr. A halottaskocsira emlékszem még, ami tetszett, a koporsó talán valami bakszerűn volt, a bakon is a fekete lepel, onnét vitték a kocsihoz. Több emlékem nincs róluk.

Ezzel a halálesettel kapcsolatban még annyi, hogy anyukám az ajtófélfának dőlt és kacagott, én csodálkozva néztem. Ez csak egy emlékfoszlány, de később mondták az ismerősök, amikor jött a távirat, hogy elhunyt a mamám, így reagált rá anyukám. Utálta az anyját. Azonkívül, hogy nem akarta őt, bántotta-e fizikailag, vagy lelkileg nem tudom. Sosem beszélt róla. Azt hallottam, hogy már kamaszként öngyilkos akart lenni többször, beszedte a nagyapám gyógyszereit. Mi történt vele a gyógyszerektől, mennyire volt komoly utóhatása, nem tudom.

Én értettem, amit írtál, nekem nem keveredtek a dátumok és események.

Csak Channa hozzászólásának hatására kezdtem el kutakodni, hogy valóban volt-e Dunaharasztinál szőnyegbombázás.

Én egyelőre folytatnám itt, hiszen 1-2 hozzászólás még nem a tagság közvéleménye. Ezért még nem kellene visszavonulót fújnod.

Gondold meg, ha itt folytatod, majd még később fog kialakulni egy általános vélemény, ami alapján végleg eldöntheted, hogyan tovább.

Köszönöm Napsugár, én nem néztem utána, hiszen a család ilyenben csak nem hazudik, úgy gondoltam. Elég rémesnek hangzott, ahogy rohantak a vagonokból ki, át egy úttesten, be az erdőbe. Tudom hol történt, van ott egy picurka kápolna is.

Viszont a következtetést levonva, hogy érthetetlenül fogalmaztam meg, majd magamnak írom tovább, hátha az unokák majd megértik, kíváncsiak lesznek rá honnét jutottak oda, ahol vannak.

Így van: ha 1957-ben találkoztak, és akkor volt édesapád 23 éves, ezek szerint 1934-ben született, édesanyád 17 éves, vagyis 1940-ben született.

Mindketten megélték, átélték a vh. borzalmait.

A magyar olajipar létesítményeinek szőnyegbombázása 1944/45-ben, amikor megszórták Újpest, Pestszenterzsébet, Ráckeve és Dunaharaszti területét ennek érdekében.

Amit találtam ezzel kapcsolatban:

[link]