Testbeszéd

A huszadik század végéhez közeledve, szemtanúi lehetünk egy újfajta társadalomtudós megjelenésének, a nem-verbális közlésrendszer szakértőjének.

Szinte hihetetlennek tűnik, hogy az emberi fejlődésnek millióéves vagy annál is hosszabb tőrténete ellenére, a közlésrendszer nem-verbális formáit csak az 1960-as években kezdték el aktivan tanulmányozni.

Charlie Caplin és a némafilmek számos más szinésze úttörő volt a nem-verbális kommunikáció szakszerű alkalmazásában.

A testbeszéd szakszerű tanulmányozása terén, a huszadik század előtt Charles Darwin 1872-ben megjelent könyve (The Expression of the Emotions in Man ad Annimals) tekinthető a legnagyobb hatású műnek.

A legtöbb kutató e téren egyetért abban, hogy a verbális közlést elsősorban információk átadására használják, mig a nem-verbális csatorna emberek egymás iránti magatartásának kifejezését, egyes esetekben a verbális közlés helyettesitését szolgálja.

Nem mindenki képes elfogadni, hogy az ember biológiailag állatnak tekinthető. A homo sapiens főemlősfaj, szőrtelen majom, aki megtanult két lábon járni és fejlett, okos aggyal rendelkezik. Bármely más fajhoz hasonlóan, mi is biológiai szabályok uralma alatt állunk, ezek irányitják cselekedeteinket, reakcióinkat, testbeszédünket és gesztusainkat. Meglepő, hogy az állatember ritkán van tudatában annak a körülménynek, hogy testtartása, mozdulata, gesztusa közölhet egyvalamit, miközben a hangja esetleg merőben mást mond.

Intuició-megérzés

Valahányszor intuitivnek nevezünk valakit, arra utalunk, hogy meg tudta fejteni egy másik ember nem-verbális jeladásait. Ha azt mondjuk, hogy "az az érzésünk", vagy "spirunk", hogy valaki hazudott nekünk, voltaképpen arra célzunk, hogy az illetö testbeszéde és kimondott szavai nem egyeznek.

A nők általában jobb észlelők mint a férfiak, és e tény adott alapot annak, amit közkeletű néven "női megérzésként" emlegetünk. A női tárgyalópartnerek könnyebben átlátnak a szitán, mint a férfiak.